Nem alszom

 2010.10.31. 02:26

ma éjjel. Nem tudok. Cikáznak a gondolataim. Főleg arról, hogy tulajdonképpen mi értelme is van annak, hogy az ember él itt a Földön. Magamra nézek és látok mindent. A tenyerem. A kezemen a hegeket néhol. Ismerem a testet. Tudom, hol vannak rajta úgymond hibák, hol fáj, melyik része hogyan mozdul, ha akarom. Ha akarom. Halvány elképzelésem sincs hová van az a bizonyos 21 gramm elzárva benne. Belegondolni is szédítő, hogy valamikor az idő hajnalán volt az egy pontba sűrűsödött anyag. Ott egyek voltunk. Te meg én. A testemet alkotó összes atom a tiéddel egyetlen helyen tanyázott. Egyetlen kiterjedés és idő nélküli pontban. Aztán ugyanabból a pontból lett az egész univerzum. Milliárdnyi csillag, bolygó. És pontosan úgy, ahogy szegény Douglas Adams megírta. Egy jelentéktelen galaxis egyik spirálkarjában csücsül egy szintén jelentéktelen kék bolygó, aminek majomtól származó lakói a kvarcórát még mindig pompás dolognak tartják. És itt ülök a kisszobában. Én, a majom. Ésszel felmérhetetlen távolságok és korok. Áthidalhatatlan. Megfoghatatlan. Hiába teszel bármit is. Piramist is építhetsz, néhány millió éven belül a nap - Ré - eléri azt az életkort, amikor elkezdi felélni a fűtőtartalékait és akkorára dagad, hogy bekebelezi a földet. Persze addigra minden egyes tettünknek a leghalványabb nyomát is elmossa majd az idő. 

Ha tényleg ennyire nem számít és nincs értelme, akkor miért fáj olyan sokszor? Miért kell szorongani, hogy nehogy elveszítse az ember a szeretteit? Vigasztaljon a tudat, hogy az univerzum nem felejt? Az energia nem vész el, csak átalakul? Hogy a lepke szárnya is okozhat forgószelet? Ezt legalább tudom, hogy így van. De hol van, aki felel a kérdésekre, amiket nem is merek hangosan feltenni? Magamban kell megkeresnem?

Egyedül vagyok. A szerelmem a szomszéd szobában alszik. Féltem. Féltem mindentől. A családomat is. Az embereket. A jó embereket. Nagyon rossz látni a jó emberek fájdalmát. Mégis túl sokszor van benne részünk.

Van egy cserkész szabály. Nem tudom pontosan idézni. Az a lényege, hogy hagyjad tisztábban a táborhelyet, mint ahogy találtad. Pontosan igaz ez az életre is. Talán nem kell a többi részét megérteni és a miérteket sem. Egyelőre ez elég lesz nekem. A végén úgyis csak a szeretet és ez számít.

Jó utat! Találkozunk még!

Címkék: szomorú

A bejegyzés trackback címe:

https://mestahh.blog.hu/api/trackback/id/tr32410946

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Pyro-Lacko · http://detoxikalo.hotband.hu 2010.11.02. 20:57:52

vidám légy :)
az az egyik legigazibb éned a sok közül és azt szereti a legjobban mindenki :)

gondolj bele h a vonzás szerint a jó dolgok vonzzák egymást :) így a jó emberek és a jó dolgok is :) ergo a Szerelmedet és a szeretteidet is "véded" a szereteteddel :)

(bocsi ha csöpögősen hangzott :$ )
süti beállítások módosítása