Eddig nem

 2010.12.17. 09:13

igazán az apró-cseprő terveim szerint alakul ez a nap. Persze elöljáróban hozzátenném, hogy minden a világon a legnagyobb rendben van számomra és tudomásom szerint mindazok számára, akiket szeretek. Inkább úgy mesélném, hogy történt pár fura dolog. Hm. Mégsem hívhatom furának, mert van olyan is közte, ami egyáltalán nem fura, hanem megszokott és idegesítő. Kérdés, mit nevezünk idegesítőnek, ugye? Mondjuk engem, mert nem térek a tárgyra. Kezdjük az elalvással. Az utóbbi időben megszokott, de azért bosszantó, hogy az ébresztő ellenére még szülési fájdalmak közepette hánykolódom az ágyban és győzködöm magam, hogy igazából nem is kell mennem sehova és szombat van és csak az előző este megivott vörösbor miatt álmodok ilyen baromságokat. Aztán felkecmeregtem, megtettem a reggeli teendőimet (tisztálkodás, kávézás, csajom dédelgetése, saját magam győzködése, hogy el tudjak indulni) majd elindultam. Iszonyatos hideg volt kinn, akármilyen Celsius fokot is mértünk. A vonat késett. Ez már csak természetes. Ám, amikor megérkezett, akkor néztem csak igazán nagyot. Felszálltam és hirtelen 1999-ben találtam magam. Műbőr ülések, régi koszladék kocsik. Gyorsvonat. 2560 Ft-os jegy. A legjobbat nem mondtam. Minden ablakon gyönyörű jégvirágok és istentelen hideg. Valamint sötét. Az állomásokon felkapcsolták a villanyokat. Ezt nem tudom miért nem lehetett folyamatosan. Szóval nagykabátban ültem Pestig. Pesten is nagyon hideg volt. Havazott. Leszálltam a villamosról a Petőfi hídnál és elindultam az irodába. Útközben találkoztam egy hajléktalannal, akik Fedél Nélkül újságot árult. Gondoltam adok neki egy kis pénzt. Benyúltam a zsebembe, aztán csak egy 50-est találtam. Gondoltam, nem is adom oda, ne nézzen már sóhernek. Tudjátok, hogy van ilyenkor. Sodor a tömeg, igazából nem állsz meg, nehogy ránézz. Aztán valami racionális indokot súg egy hang a fejedben. Hogy miért ne adj neki. Na az a hang a sátán. Én most nem hallgattam rá, odaadtam az ötvenest. Egy idősebb nő volt a hajlékony. Kesztyűben állt és ahogy rám nézett, mind a két szeme könnyben úszott. Természetesen nem azért, mert végtelenül bőkezű mecénási tevékenységem ennyire meghatotta, hanem azért, mert kifújta a szemét is a szél. Nem is tudom, hogy így mondják -e. Aztán bejöttem az irodába. Gondoltam viszek neki egy teát. Aztán arra gondoltam, hogy teához mégiscsak hozzájuthat, viszek neki egy forró csokit. Kiálltam a haboscukrosfiszfaszos tripla csicsamokkacsínóra váró titkárnők sorát és közben azt éreztem, hogy én vagyok aztán az ember. A jószándék. Természetesen azon önző indokból kiindulva, hogy ha jót csinálok, akkor nekem is jó. Majdnem futottam vissza a forró csokival. Közben elképzeltem, hogy hogy fog neki örülni és akkor én is hogy fogok neki örülni. Lelövöm a poént. Most ittam meg az alját a forró csokinak. Pedig nem is szeretem, ráadásul tuti hízlal, mint az állat. Mit gondoltok, miért én ittam meg? Elárulom, nem azért, mert rámtört az irigység. Elkövettem egy hibát. Arra nem gondoltam, hogy lehet, hogy a hajléktalan is ember. Nagy jócselekedetmániámban ez kiment a fejemből. Hogy ugyanolyan ember, mint én. Nem szerette a forrócsokit. Van ilyen, na. 

Címkék: budapest öröm vicces gondolkozós

A bejegyzés trackback címe:

https://mestahh.blog.hu/api/trackback/id/tr582521238

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

m0rrI$ 2010.12.17. 10:30:35

el tudom képzelni a fejedet, amikor megtudtad, hogy nem szereti:D:D