Az egyik utolsó Don Quijote vagyok.
Roppant, önző szélmalmokat álmodok.
Néha küzdök, de aztán, jaj, futok és
Újabb szélmalmokban elbukok.
És sehol egy Cervantes, aki e rabnak,
E fáradt testbe zárt lüktető izomnak
Szándékát sejtené. Vagy legalább egy
Pillanatra tapintaná meg szíve, hogy itt egy
Ember él, hogy egy lelket zártak be ide.
...
2007.08.23. 21:47Címkék: szomorú versikés
A bejegyzés trackback címe:
https://mestahh.blog.hu/api/trackback/id/tr17147375
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.