Ezen a csodás májusi csütörtökön gyalogosan indultam meg Los Angeles egyik dombjának a tetejére. A kocsimat a völgyben hagytam és kényelmes tempóban sétáltam fel a domboldalon sorban nézve a gyönyörű villákat, a medencéket, a medencék partján a luxuskurvákat. Hivatalosabb esetben feleségeket persze. A csodás autókat és a mesebeli gazdagság számtalan fényesebbnél fényesebb bizonyítékát, amikkel valószínűleg csak valami ócska sztármagazin címlapján találkozom legközelebb a wécén. Egyébként nagy nap volt a mai. Interjút készíthettem Mrs. Zarelli-vel. Biztos mindannyiuknak ismerős a név. Igen Zarelli, mint gyémánt. Mr. Zarelli az egyik, ha nem a legnagyobb gyámántkereskedő az egész partvidéken. Azonban Mrs. Zarelli nem csak ezért érdekes, hanem sokkal inkább azért, mert ő az özvegye az 1974-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt rocksztárnak, Bob Blurry-nek.
A házhoz érve szinte nem is hiszem el, hogyan lehet ennyi pompát bezsúfolni ekkora helyre. Persze az ekkora hely alatt ne akkorát értsenek, mint a maguk lakása. Sokkal nagyobbat. De a luxusnak ez a fajta esőerdei burjánzása még talán ide is sok volt. A kapuban Mrs. Zarelli várt már rám és barátságosan köszöntött, miután bemutatkoztam. Roppant közvetlen, kedélyes öreg hölgy. A személyzet gondolom szabadnapos.
Ahogy a nappaliban letelepedtünk és megkezdtük volna a beszélgetést, kiordított a nyitott, óriási ajtókon keresztül a kertbe.
- Boooooooooooooooooooooob!
Amikor azt olvasták, hogy Booooob, akkor ne arra gondoljanak, hogy B és egy Ó és egy B, hanem az a rekedtes, panaszos, inkább Á, mint Ó és hosszan. Boooooooooooooooob.
A válasz csak egy pillanatot késett:
- Mit akarsz? - morogta a kertből valaki.
- Hozzál nekem és az úrnak egy duplát jó sok jéggel, kérlek! - próbálkozott behízelgőbb hangnemmel Mrs. Zarelli.
- Az ég szerelmére Linda délután három óra, nem állhatsz neki vedeli megint. A múltkor is alig tudtalak kiszedni a medencéből. Nem vagyok már a régi. - válaszolta a hang ingerülten.
- Booooooooooooooooooooooob! Kérlek! - báobozta el magát ismét Mrs. Zarelli.
Ekkor én már meglehetősen nagy szemeket meresztgettem, hogy kinek is kiabál Mrs. Zarelli és vajon ki válaszol neki. Aztán eltelt egy perc csendben és a szobában megjelent Mr. Zarelli amúgy öregurasan két jókora adag duplával a kezében, levágta elénk a dohányzóasztalra és köszönés nélkül kicsoszogott.
- Köszi szépen Booooob!
- Richard! Richard! Az Istenit, legalább hívj a nevemen könyörgöm! - ordított vissza Mr. Zarelli.
- Mondja, miért hívja a férjét Bobnak? - próbálkoztam.
- Nem szereti a Robertet. A vén idióta. Agyára ment a rockzene. - kacarászott Mrs. Zarelli.
- Dehát nem is Robertnek hívják! - erősködtem.
- Persze, hogy nem! Frederick Blurati az eredeti neve. De az nem valami rocksztáros. Azért javasolta neki Alex, a menedzsere, hogy legyen inkább Bob Blurry. Az allitenál. Vagy mi.
- Dehát ő nem is Bob Blurry!
- Dehogyisnem aranyoskám. Csak hát kicsit megöregedett. Majd maga is megtudja. Meg aztán a rock&roll életforma. Örülhet, hogy ennyit megélt. Nem jósoltam volna neki ennyit. Ó azok a partik...
- De...
- Ha ott lettél volna, csak tátottad volna a szád. És Bob volt a központ mindenhol. Hihetetlen pulzáló energia, mint egy vulkán, ami bármikor...
- Már elnézést...
- kitörhet és hát igen. Sajnos megöregedett. Valami szerintem a fejében sem stimmet. Mostanában van neki ez a Richard mániája. Gondolom valami régi szeretője lehetett és most azt hiszi, hogy úgy átlényegült. Tudja sosem vetette meg a fiúkat sem...
- Elnézést, de...
- sok minden baromságot csinált, de én elnézem neki, mert az én kis Bobom csak engem szeretett úgy igazán. Máskülönben nem is lenne itt, ugye?
- De hölgyem. Bob Blurry 1974-ben meghalt. Kábítószertúladagolásban. Egy barátja talált rá egy szállodai szobában holtan, két alvó törpe prostituált és egy szintén halott transzvesztita mellett meztelenül.
- Jézusom! Akkor ez itt kicsoda? Ki ez az ál-Bob?
- Nyugalom! Ő az Ön második férje, Richard Zarelli.
- Bob volt szeretője?

Van amikor az emberek egy picit tehetetlenek. Például én egész éjjel nem tudtam aludni.