Kérem szépen, ez itten a trópusok. Ennyire nem is lehet párás a levegő. Ennyire nem is állhat a levegő, ennyire nem büföghet meleget az aszfalt és nem lehet mégis besimult, szürke felhő minden, mintha egy részeg óriás öntötte volna ki őket egy nejlonszatyorból. Kannásborfelhők. Tulajdonképpen a legideálisabb idő van a rossz hangulathoz, az álmossághoz, a délutáni nyálcsorgatáshoz. Amikor leszáll az este és azt veszed észre, hogy semmit nem tettél hozzá. Nemcsak az emberiséghez, de a magad nyavajás történetéhez sem. Még ha az unalmas részek is részei a történetnek, akkor sem. Megtörölheted a kezed, de aztán újra izzadni fog a tenyér. Hiába fürdessz, egy fél óra múlva letörölhetetlen mocskot érzel magadon. Koszba, porba pumpált közönyt, elégedetlen illatokat és az egész város néma szégyenét, hogy miért ilyen undoritóak azok, akik benne laknak.
Nem is erről akartam irni. Irhatnék arról is, hogy a munkahelyemen miért nincs hosszú i betű. De nem arról fogok. Ma már semmi másról nem fogok. Elmegyek ugyanis betoszni. Ennek szellemében a világ, az összes nulla problémám, a háborúk, a szomjazó gyerekek, az AIDS és a rák egy napra megsemmisül. Vagy legalábbis egy éjszakára. De az is lehet, hogy otthon fogok annyit meginni, hogy ez bekövetkezzen.
Nem kell aggódni, nincs gond, csak lelombozott ez a fos idő.