Hát már meg kell osztanom Veletek, hogy olyan irtó sokan olvassák a blogot, hogy lassan közösségformáló hatása lesz és mint közszereplőnek meg kell válogatnom, hogy mit beszélek. Aztán akkor leshettek, mert nem lesz bazdmeg, meg idegeskedés. Valamelyik nap is 67-en tekintették meg és rettegek a naptól, amikor édesapám felfedezi magának a web2.0 csodáit és valahonnan megsejti ezt a címet és akkor lesz nemulass. Mindig mondom neki ugyan, hogy mi történt, de szerintem neki a berúgásról és a rosszalkodásról más elképzelései vannak, mint nekem. Igazság szerint nem is tudom, mit szerettem volna írni. Nem túl termékeny ám az ember, hogy ha jó napjai vannak. Bezzeg, ha rosszak lennének. Ész nélkül írnám, hogy éppen ki nézett csúnyán az utcán és miért szemetes minden és miért rossz nekem és jajj. De most nem rossz. Már egy ideje nem. Ha végre ki tudsz mondani olyan dolgokat, amiket ki kell, ha végre meg tudsz szabadulni olyan dolgoktól, amiktől nagyon régen meg kellett volna, akkor sokkal jobb lesz. Micsoda közhelygyűjteményt írtam ide.

A lényeg az, hogy ma is csak arra jöttem rá, hogy milyen hihetetlen minőségbeli javulás áll be az ember életében, ha a másik oldalról nézi a dolgokat. Én túl sokáig néztem a rossz oldalát mindennek és mindenkinek. Pedig így látni olyan egyszerű. Tegnap mondtam ki valamit, amit mielőtt kimondtam, nem is tudtam. Mióta elmentem egyetemre és ott lett egy barátnőm, azóta először vagyok igazán szabad. Azóta csak vagy az éppen aktuális barátnő miatt sírtam, vagy miatta voltam boldog, de sosem voltam egyedül. Nem azt mondom, hogy ettől most boldog lettem, de évek óta mostanában érzem először, hogy élek.