Azt hiszem tegnap nem írtam semmit. Mióta rendes gyerek vagyok, még csak vicces sem történik velem. Hát megéri normálisnak lenni? Biztos, hogy nem. Baromi unalmas. Bár, a másik oldaláról közelítem a dolgot, akkor pl. semennyivel nem lesz érdekesebb az életem, ha pl. cigizek, meg berúgok hétköznap is. Bár most nagy terveim szerint hétvégén sem fogok. Már nem érzem a diszkókamiont. Most amúgy is olyan kedvem van ettől az állandóan szemerkélő takonytól, mintha én lennék a Róbertgida, de már sosem mehetnék ki játszani a Százholdas pagonyba, mert levágta a lábam a villamos és anyu megszidott, mert nem mosogattam el, meg nem vittem ki a szemetet. Mintha az kerekesszékkel olyan könnyű lenne, innen a harmadikról. Ráadásul esik az eső és az előbb még rossz híreket is kaptam. Éjjel a Bagoly elkapta zsebibabát, aki számháborúsat játszott Malackával, és felfalta, mert azt hitte, hogy pakkány. Szegény öreg Bagoly, már nem a régi a szeme. Remélem anya vesz másik kengurut, mert azért mégis jó lenne egy darab egy közép-európai tölgyesbe. Ott az egyik leggyakoribb állat. Valamint mi lenne, ha nem állnék neki nem ennyi idős fiúcskáknak szóló meséket a racionalitásom keserű szemüvegén keresztül nézni? Szóval befejeztem.
Ma reggel úgy pattantam ki az ágyból, mint aki halni készül. Nem ébredek ám könnyen. Valószínűleg a harmadik visszaalvás utáni végleges ébredésem az utóbbi idők legnagyobb rekordját jelentik. Már fél nyolckor ott ücsörögtem az íróasztalomnál és soha el nem múló lelkesedésem tüzénél melegedve vártam az aznapi izgalmas feladatokat. Délelőtt befejeztem a tegnapit, aztán voltam ebédelni, aztán hívott Junóhu. Aztán dobhattam ki az egész délelőtti munkámat, mert csöppet átdefiniálta a feladatot, így az addigi definíciók értelmében elkövetett apró kis programozási szörnyszülöttem egy csapásra szánalmas bithulladékká változott. Ennek nagyon örültem, mondtam is, hogy "csuhéj".
Viszont 4-re befejeztem mindent, mert úgy dönöttem, hogy ilyenek miatt nem fogom az egyébként itthon oly izgalmasan töltött délutánomat elfecsérelni. Aztán haza is jöttem jól, meg vacsoráztam is nagy hamarsággal, mert hat órára jött a főbérlő, akivel meg kellett beszélni, hogy maradunk -e ebben az albérletben oder nem. Aztán mondtam neki, hogy még a héten végleges választ adunk neki, de mi már most tudjuk a végleges választ. Hogy költözünk Tamáskához. Két dologtól félek csak. Az egyik, hogy nem tudunk majd mosni, mert a mosógép némi konfliktusba keveredett a világgal és nem hajlandó megengedni senki emberfiának, hogy őtet bekössék. Ez baj. A nagyobbik baj, amitől félek, az Tamáska. De erről majd máskor, legyen elég annyi, hogy Tamáska nagyon sokat iszik, valamint, ha éppen nem ezt csinálja, akkor nagyon sokat tanul. Éjjel. Amikor én alszom. De ezt majd megbeszéljük.
Azért mégiscsak remek napom volt eddig. Elkészült a bankkártyám, amivel vettem is fel egy nagy csomó pénzt, hogy a következő két hétben ne kelljen. Na erre azonnal keresztet is vethettem, mert a főbérlő villanyszámla címén elvitte a nagy részét.
Azon gondolkoztam ma, hogy mi az istennyilának keresek én pénzt. Mert ugye kifizetem az adót. Meg a TB-t. Meg a nyugdíjakármit. Meg az albérletet. Meg a telefonszámlát. Meg a vízvillanygáztévéinternet számlát. Vásárolok egy csomó jegyet a vonatra, amiért ugye a megfelelő színvonalú, csudás ellátás az osztályrészem. Vásárolok BKV bérletet, amiért ugyanezen színvonalú, kimagasló luxusszolgáltatásokat élvezhetek. Na most ezen kívül eszem. Ezen kívül hétvégente megpróbálok meginni minél több italt, hogy elfelejtsem, hogy egy albérletben ülök tök egyedül, az msn-en élek társadalmi életet és azért dolgozom, hogy bejárhassak dolgozni. Azt hiszem nincs szükségem pénzre. Akkor lehetek valaki. Akkor lehetek önmagam. Nem fog senki beleszólni, ha a bögrémet is eldobom, mint Diogenész. Akkor nem leszek az albérletem, a számítógép, a gitárjaim, az egyéb kis értéktárgyaim rabja. Nem fog azzal telni az életem, hogy valamit birtoklok és észre sem veszem, hogy azért élek, hogy azt a valamit birtokolhassam, magaménak tudhassam és még olyat és még amolyat...
Vagy kurvasok pénzre van szükségem. Akkor is ugyanezek igazak. De amíg minden ugyanígy marad, addig csak magamnak nem vagyok egy senki. Amíg merek ebben hinni.