Nyehh. A többit meg le sem írom, mert nem tartozik rátok. Meg még megfogalmazni sem tudtam magamnak sem. Talán inkább így:
Nagyon pesszimista és cinikus.
Ha engem látsz nevetni, fuss,
Ahogy a lábad bírja.
Az én történetem senki nem írja le.
A valóság korbács keze
Alattomban az arcomba vágott.
Már nem átkozom a világot.
Az átkot sem érdemli meg.
Szegény így is oly beteg, hogy
Az apró érzelem-gyógyszerektől is
Csak meggebed.
Talán félrenyeli őket.
S átkozza a megmentőket.
Majd én leszek akkor magamnak ember.
Vagy egy állat, önmagának.
Vagy vele szimpátia beteg.
De talán már azt sem érti meg.
A pillanatokat vasvillával
Nagy halmokba szedem, s
Ha végeztem a munkával, hát
Megpihen egy kicsit a két kezem.
Elnézelődök a csendes, kihalt tájon,
S egy idő után már látom, hogy én
Nem fogok semmit megújítani.
Felgyújtani! Felgyújtani!
Akkor felégetem az egészet, hogy a
Tűzben benne élő Isten
Falja fel mindazt, ami
Nekem nem lehetett a minden.
Ahogy piszkálom a hamut,
Kicsit sajnálom talán, hogy
Nem maradt semmi.
Csak egyetlen árva szalmaszál.
Üres az ágyam.
Egy kép sincs már
A belső szobám falán.
Azt hiszem kicsit könnyedebben fogalmaztam, mint a valóság.
