Megosztanám Gábor történetét apró módosításokkal.

A nap lassan ment le az égen, azonban a meleg még mindig vibrálva áradt a betonból. A téren rengeteg ember nyüzsgött, mindenki tolakodik, furakodik fel a tömött villamosokra. Egymáshoz préselődve, fáradt tekintettel lógnak a bőr kapaszkodókon. Sietnek haza. Kis parkosított rész emelkedik ki a betondzsungelből a villamosmegálló mellett. Nem túl nagy persze, de azért zöldövezet. Körülötte egyszemélyes padok. Mintha csak azért tették volna oda, hogy fokozzák az ember magányát a tömegben. Ha a kedveseddel ülsz le egy ilyenre, akkor is egyedül maradsz. Igazság szerint nem nagyon ül le ide senki a kedvesével, mindegyiken madárpiszok, szeméttel és cigarettacsikkekkel körülvéve. Mellette egy nagy foltban nedves a beton, ki tudja, mitől. Az egyik ilyen pad tetején egy nagyon rongyos fiatalember gubbaszt. Talán húsz éves lehet, de messziről sokkal idősebbnek néz ki. Talán csak a szeme mondja, hogy fiatal. Rongyos ruhákba öltözve ül az egyik pad tetején, előtte a földön, törökülésben a barátja. A pad tetején lévő fiatalembernél egy ütött-kopott akusztikus gitár van. A földön lévő az áhítat kifejezésével az arcán nézi, várja, hogy megszólaljon a zene. A ZENE. Nagybetűkkel. Amitől elmúlik pár másodpercre minden fájdalom, az elhagyott szerető, az intézeti évek, a megaláztatás, a bukás. Mert a zene felemel. Akármilyen is. Attól emel fel, amit Neked mond. A gitáros felkészült, ujjai a hangszerre illesztve. Lefog egy harmóniát.. Lassan lependíti. A húrok meglibbennek és felcsendül egy akkord. A dúr. Énekel is. A következőt: "Kencsuszííí!" Kijelentő módban. 

A földön ülő társát már magával ragadta az extázis és csak ennyit bír nyögni:

"Jácc még tázsvír!"