Van rá esély, hogy életem szerelme nem fog belépni azon az ajtón tökjelmezben, hajnali kettő negyvenháromkor, de ez sem rosszabb hely, mint más.

Olyan bazalt és ónszínű volt az ég Bicske felett és a mellettem levő ülésen olyan édesdeden aludt egy lány és én néztem a felhőket és az ablakban tükröződő le-lecsukló fejét és a ringatózó tincseket. 

Szeretném kipróbálni, hogy milyen gregorián zenét játszani. Milyen megidézni egy olyan kort, amelyben sosem élhetek.

Az a pillanat, amikor csak állsz és nézel valamire, amit már ezerszer láttál és mégsem néztél rá sosem így. Amikor csak te maradsz az egész közepén, forog a háttér és változik a fókusz. Meglátsz valamit, amit az idők kezdete óta csak azért hoztak létre, hogy te most megpillanthasd. Mint a tengerparton járó gyermek kavicsai Pilinszky versében. Az maga a csoda.

Van valami abban, ahogy az ember korán ágyba bújik, friss ágyneműben, pizsamában, minden feladatát elrendezve, rendben. Elkészített házifeladatok illata, anyu esti meséje és a napközis tanárnéni dícsérő szava van benne és az ablakon átsugárzó aranyló fényben táncoló por koreográfiáját táncolja.

Kicsit több van abban, amikor az ember a fájdalmát beleöleli részegen valakibe, mint felszínesség és testiség. Pont ma olvastam és annyira egyetértettem vele. A fájdalom, a megalázottság és a szesz mámora egy új univerzummá tágul egy ismeretlenben is. 

Idéznék is. Bár mást.

A humor isteni villámfény, amely a világot a maga erkölcsi többértelműségében mutatja meg, az embert pedig mélységes illetéktelenségében, hogy megítélje felebarátait; a humor az emberi dolgok viszonylagosságának mámora; különös gyönyörűség, mely abból a bizonyosságból fakad, hogy nincs bizonyosság.