Ma olvastam reggel egy pár sort, ami elgondolkoztatott. Sokszor hallani, hogy az emberek nem hálásak az apró dolgokért, a természetesen velük élo ajándékokért. Ez persze így is van. De milyen apró dolgokra gondolunk ilyenkor? Teljesen természetesnek vesszük, hogy van levego, amit belélegzünk, hogy ezért nem kell megküzdeni. Van tiszta vizünk és fel tudnék most sorolni száz ilyet, amit minden harmadik, az interneten keringo körlevél megtesz. De többek között van egy olyan dolog, ami ma már annyira természetes, hogy észre sem vesszük, csak akkor, ha elkezd hiányozni. Nekem pár óra után meglehetosen kényelmetlen érzést okoz a megvonása. Szerintem évek óta nem töltöttem el úgy napot, hogy ne éltem volna ezzel a rendkívül agresszív mágiával. Ez pedig a zene. El tudod képzelni, hogy milyen érzés volt úgy zenét hallgatni, hogy el kellett hozzá utazni? Szerencsésebb esetben házhoz jött, vagy magad játszottál valamilyen hangszeren. De nem tudtad megtenni, hogy átadd magad akármilyen zenének, akkor és amikor csak akarod. Úgy kellene zenét hallgatnunk, ahogy háromszáz éve hallgattak.

ui. Voltam a szigeten és a Fatih no more óriási csalódás volt számomra. Nagyon vártam már a koncertet és az a kibírhatatlanul okádék hangzás, amiben a Présház nevu kocsmában részünk volt, teljesen elkeserített és el is mentünk onnan. Az Offspring még úgy, ahogy elment, de Faith no more-t inkább veszek DVD-n és majd úgy. Otthon. Ahol nincs rajtam kívül 50000 merevrészeg holland, francia és német. Meg otthon nem 750 a fröccs és nincs az a kibírhatatlan mocsok. Mondjuk

berúgni is ritkán szoktam.