Volt egyszer egy ember. Ennek az embernek volt egy nagy háza. Ebbe a házba összegyűjtött mindenféle általa gyönyörűségesnek gondolt dolgot. A pincétől a padlásig ragyogott az egész és az ember kedvét lelte benne és nézegette minden nap. Aztán egyik nap belehasított az érzés, hogy jó lenne megmutatni valakinek. Valakinek, aki annyira különleges, mint ő. Aki olyan szépnek látja mint, amilyennek ő látja. Hosszú idő elteltével talált valakit, akinek megmutatott mindent. A vendég bámulva járta a termeket és ódákat zengett a ház szépségétől és az ember boldog volt. A vendég sokáig maradt és az ember örült, hogy nem egyedül gyönyörködik a ház szépségében, hanem megoszthatja valakivel és még csak keresgélnie sem kell. Aztán egyik reggel a vendég eltűnt. Magával vitte a kincsekből a legszebbeket és az ember hiába kereste, nem találta. Próbálta meggyőzni magát, hogy gonosz emberek elrabolták a vendéget. Nem így volt. A vendég magától szökött meg.
Nagy keserűségében bezárta a házat hét lakat alá és elhatározta, hogy soha nem mutatja meg kincsei maradékát senkinek. Azonban történt valami, amire ő sem számított. Találkozott valakivel. Ez a valaki már az első beszélgetésre olyan embernek tűnt, akit arra teremtett az ég, hogy láthassa az ember házát. Azonban az ember megkeményítette a szívét. Évek teltek el és sokat beszélgettek egymással. Sokszor felmerült az emberben, hogy megmutatja a házat a másiknak. Azonban vagy az idő nem volt alkalmas, vagy a másik látni sem akarta.
Az egyik reggel az ember elhatározta magát. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, megmutatja a kincseket. Kiment a szokott helyre, ahol találkozni szoktak. A másik azonban nem jött. Elhajózott egy idegen országba. Az ember emlékezett is, hogy beszéltek ilyesmiről, de sosem hitte, hogy eljön ez a nap. Azt pedig végképp nem gondolta, hogy még az előtt eljön, hogy ő elszánná magát.
Nagyon elkeseredett. Hazament, összecsomagolta a legszükségesebbeket és szélesre tárta a kapukat. Az emberek pedig széthordták a kincseket.
