Tegnap megtekintettük a Farkasember című filmet. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy a csajom valamivel nagyobb tűrőképességgel rendelkezik, ha beleket kell nézni és feszültséget kell elviselni, mint én. Mindemellett nagyon tetszett a film, mindenkinek csak ajánlani tudom, főleg azoknak, akik szerint az Újhold című alkotás nyomokban tartalmazhat farkasembert, vagy olyan jelenetet, amiben azok harcolnak. Annak ellenére, hogy az én ötletem volt, hogy megnézzük a filmet, a fél éjszakát képzelt démonok elleni hadakozással töltöttem és hálát adok az égnek, hogy nem horkantott egy nagyobbat a kedvesem, mert első rémületemben leszúrtam volna az ágy melletti bögrével az tuti. A másik az, hogy megfáztam. Nem olyan igazi, csak reggelente nem tudok nyelni, így a rákkendrollt is vissza kellett venni. Egyébként is manapság a lázadás abból áll, hogy veszekszem Pankával, hogy mennyire hangosítsam fel a gitárt. Halkan a buzik gitároznak ugyanis. A buzik meg britpoppot játszanak. Vagy Coldplayt, az meg nem az igazi, na.
Egyébként sosem voltam nagy horrorfilmnéző, sosem értettem, hogy miért kell az embernek mesterségesen félelmet éreznie. Én mondjuk egyébként is nagyon sok mindentől félek, de legalább ez a farkasemberes olyan, amiről tudom, hogy nem kell. Legalábbis a tudatos énem tudja. Ösztönszinten más a helyzet. Ösztönszinten mindenki elámul, ha mesét hall, tátva marad a szája a szörnyektől és oda fog pislantani a sarkokba. Pedig nem kell messzire menni, hogy farkast vagy szörnyet találj. Csak egy picit kell magadba nézni. Ott tutul láncokra verve. Te meg szánod, de félsz elengedni. Néha pedig meg kell etetni, mert nem éheztetheted örökké. Az, hogy ezt ki hogy teszi meg, az különbözteti meg az embert az állattól.
