hogy miért nem írok. A válasz elég prózai. Nincs rá időm. Most van egy pár percem és szerettem volna pár sort leírni. A múlt hétvégén meghoztunk egy nehéz döntést, megszültük, hogy a zenekar a továbbiakban Karesz nélkül fog továbbműködni. Nem tudom, mi lesz a következő lépés, a következő dolog, amihez nekilátunk, de nem szeretnénk a nevet kukába dobni Ákossal, így valószínűleg lesz új bőgős. Hétvégén volt egy koncertünk Tatabányán, ami abból a szempontból nem sikerült túl jól, hogy a nem megfelelő mennyiségű rövidital dózis miatt akadtak gondok azért a szövegekkel, valamint a közönség erőteljes és sokadjára ismétlődő kérése ellenére sem játszottuk el a Zöld című számunkat. Először is azért, mert nem szívok és nem is uszítanék erre senkit, másrészt meg nincs trombitás és a dallam nélkül szerintem szar lenne. Szóval a koncert után másnap többször elszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy Karesszal mennyi istentelen sok állatkodást csináltunk végig együtt a nemistudom hány koncert alatt. 9 év koncertezés, 10 év együttzenélés ért véget most. Szombaton is úgy éreztem magam koncert közben, mint már nagyon régen. Olyan volt, mint amikor szakítás (Ez a mondat nem ide kellett volna. Szóval a koncert kurva jó volt, csak maga ez az egész olyan kicsit, mint egy szakítás. A sírva elengedős). Az egyetlen nagy előnye a dolognak, hogy a barátság minden körülmények között marad és mivel nagy a busz, ezért Karesznek azt hiszem minden koncertre bérelt helye van.