arra ami igazán fontos. Sokszor azon kapom magam, hogy valami egészen elképesztő dolgot csinálok éppen és még csak tudatában sem vagyok. Már máshol jár közben az agyam. Persze nem biztos, hogy ez baj. Az lehet csak egy kis gond, ha az ember alig vár egy bizonyos pillanatot, megtervezi, dédelgeti, nevelgeti magában, aztán amikor végre eljön a idő, akkor pedig már egy másik dolog tölti ki az elméjét teljesen. Sétálni, kicsit kábult, tompa aggyal örülni ritkán lehet. Volt egy ilyen pillanatom. A barátomnál jártam egyik délelőtt. Elindultam az autómért, amit előző este elhagytam. A barátomnál kiderült, hogy az alkoholszintem még egy picit magas, szóval semmiképpen nem ülhetek a volán mögé, cserébe viszont nem volt nálam a slusszkulcs, szóval mindenképpen haza kellett sétálnom. Hazafelé menet zenét hallgattam. Annyira vártam azt, hogy legyen egyszer nekem is olyan az életemben, amikor merek énekelni és széttárt kézzel nappal táncolni az utcán, hogy azt el sem tudom mondani. Akkor hazafelé már majdnem megvolt. Ilyen közel voltam hozzá ni. Csak éppenhogy nem énekeltem. Csak suttogva formáltam a dal szövegét és átöleltem a felhőket, a Mikovényi utcát és girbegurba burkolatot is a talpam alatt. Volt, aki látott. Volt, aki megjegyezte, hogy valószínűleg elment a maradék eszem is. Az is könnyen előfordulhat, hogy a véremben cirkuláló maradék alkohol indukálta ezt, de akkor is úgy éreztem magam, hogy erre a pillanatra, most oda kell figyelnem. Úgy kell rá odafigyelnem, hogy leszarom közben az egészet és fel tudok oldódni a mostban. Boldog vagyok most is. Itthon van a kedvesem, minden tökéletes, szép és jó. Akkor viszont igazán tudtam csak semmi lenni. Isteni érzés volt.
Akárki akármit mond, ehhez az állapothoz a legegyenesbb út a zene.
