Szóval meghalt az öreg. Reggel, amikor meghallottam a tévében, megint elfogott az a mindjárt vége ennek az egész cirkusznak és teljesen értelmetlen zombi vagyok érzés. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy persze az ember kitalál magának kis célokat, meg jó dolgok történnek vele, de amúgy meg mi értelme az egésznek? Aztán olyankor nem is tudok rá válaszolni, de mindig találok rá választ. Ha nem megy magamtól, olvasok egy kis Márait. Vagy lemegyek a kocsmába es bölcsre iszom magam. Aztán miutan tudattágultam, meglátom a mélyebb összefüggéseket, mint a lány, aki a Galaxis útikalauz könyvben rajött a végső megoldásra. Csak én is elfelejtem. Pedig most is itt a világvége. Meg átéltünk már nagyon sokat. Csak nem vettük észre. Egy kollegám mondta, hogy ha ő most idecsöppenne hirtelen a világba és meglátná mik történnek, akkor sikitva menekülne a második kozmikus sebességgel, amit sajnos az Anettka még nem ért el. Mennyire igaza van. Itt ülök egy olyan világ közepén,  ahol toronymagasan levert mindent es mindenkit az EGO. Én. Hacsak azt az egyet nézem, hogy akin lehetne segiteni mert ott hever az utcasarkon, azon biztos,  hogy nem segitünk, de napokig tud az ember trécselni szomorkodva azon, hogy Timbuktuban bezzeg szegények. Meg bezzeg hurrikán, meg a földrengés. Azt konnyű sajnálni, mert esély sincs arra, hogy segits. Meg hát mégsem mehetsz oda segiteni nem? De aki meg a kapualjban nyomorog, ahhoz oda lehetne menni. Persze ezzel nem azt szerettem volna leirni, hogy márpedig én a XXI. szazad hős lovagja vagyok. Pedig szeretnék az lenni. De lassan mar az általam értékeknek vélt dolgok is kikopnak. Itt az újabb nemzedék. Nesztek nószenksz, meg blikk, meg kelemenannacska. Baszki, azt hittem az egy jó nő, de tegnap láttam valami előzetesben. A guminőm természetesebb egy kicsit.
Szóval Pavarotti. Szegényt nagyon sajnálom, bár sokat én nem ismertem belőle. Az utóbbi időben csak annyit, hogy nincs jól es hogy láttam egy videát, amin a Queentől énekli a Too much love will kill you-t. A hangjában biztos sok érzelem volt, de ennyi erővel egy nagy liszteszsák is elénekelhette volna, annyi mimikát az is belevisz az éneklésbe. (Közhely) Halottakról vagy jót, vagy semmit ugye. Bár még azt azért hozzátenném, hogy nekem kezd úgy tűnni, hogy egy csomó olyan dolog szűnik meg a világban, amire születésem óta teljesen biztosan úgy gondoltam, hogy mindig is volt, tehát mindig is lesz. Pl. nekem Pavarotti is ilyen volt. Vagy a Sinkovits Imre. Vagy II. Janos Pál. Rendben van, hogy most ez a Ratzinger a főnök, de mégse pápa, mert az a jó öreg Karol (Istennyugosztalja). Bár tényleg lehet, hogy jobb ha hozzászokok a Majkapapákhoz, meg a Bulvargirls nevu csapatokhoz, mert ezek talán nem tartanak annyi ideig es nem hagynak majd bennem akkora űrt, mint a Picasszo brancs, vagy miatököm...
Kicsit depressziv kis irasokat produkálok mostanában. De ez csak az időjárás miatt van. Megpromisz, ha nyár lesz, akkor majd irok szép lányokról, akik nem beszélnek velem, sörborpálinkáról, amit megiszok, meg sok zenéről, vizről, napsütésről. Remélem igy lesz.