Úgy látszik csak verseket tudok produkálni, azokból is csak ilyeneket nem pedig normális bejegyzéseket.
Olyan bambán néznek.
Így nézek vajon én is?
Áhh! Kizárt!
Én kivétel vagyok.
Itt a metrón, a
Valahová mindig siető
Gép és emberszagú szélben a rabok.
Mégis olyanok, mint én?
Mindnek van otthona és
Valaki várja odafönt.
Valaki, akinek fontos.
Akinek egy a millióból.
Akinél egy szívet hagyott.
Akkor mégis kivétel vagyok.
Szabad, de rab.
S bár lehetnék a rabod,
S onnantól lehetnék
Én is szabad.
Úgy megölnék valakit.
Gúzsba kötném és egy asztalra tenném.
Egy jó nagy vágás a torkon és
Gondolkodnék a dolgon, hogy
Miért így folyik a vér.
Válaszolni már nem tud s
Én nem is kérdezem.
Mint egy érdekes rovart a
Mikroszkóp alatt
Elnézegetem.
De én nem vagyok gyilkos.
Csak a vágásra váró
Értetlen barom.
Mert a vágás jönni fog.
Fölém az Élet hajol és
Én fekszem ott az asztalon.
A metrón.
2007.09.19. 20:43Címkék: szomorú gondolkozós versikés
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://mestahh.blog.hu/api/trackback/id/tr47170746
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
