Vasárnap este már az új albérletben aludtunk. Hála Istennek a Bandus édesapja felvitt minket kocsival, aztán még segített is pakolászni, mert én nagy okosan azt hittem, hogy át tudunk pakolni kézben. De kicsit eltaktikáztam magam, mert borzalmasan sok cuccunk volt. Amit egy nagy halomban raktunk csak le még este a szoba közepére, aztán belealudtunk a két csudás fekhelybe, immáron egy szobában. Bandussal nem volt semmi gond, még reggel sem, pedig voltak félelmeim, hogy kedves szobatársam hajnali kelése meg fogja zavarni az édes álmaimat. A hét tanulsága egyébként az is, hogy valami teljesen új módszert kell kidolgoznom a telefon elhelyezésére, mert már kifejlődött az a tulajdonságom, hogy úgy tudom lenyomni a telefont, illetve átállítani teljesen elképzelhetetlen időpontokra, hogy közben édesdeden alszom. Ezért majdnem minden nap elkéstem, amit tetézett az új albérlet megkívánta új közlekedés megismerése is. Ez egyébként kedvem szerint való, mert a föld felett lehet menni, ami sokkal, de sokkal jobb, mint a föld alatt. Ott kevesebb a látnivaló azért kicsivel. Egyébként a reggeleim ziláltsága indukálta azt is, hogy a reggelek zömében az általam egyébként sokra tartott első étkezés elmaradt. Pedig az fontos. De kinek van kedve reggel nyugodtan leülni kaját csinálni, mikor fogat mosni alig van időm, mert mondjuk 8:34-kor felébredek és 9-re kellene ott lennem, valamint az út legalább fél óra. Mármint ha elindulok. De ugye a felébredés, az nem farmer, kabát, megfogmosott összeállításban történik. Legalábbis régen volt már ilyen. Olyan kabátos, farmeros cipős már volt, de akkor egyébként is értelmetlen lett volna bármiféle szellemi munka elvégzése. Más kérdés, hogy akkor még nagyon fiatal voltam és bohó és mindenféle olcsó földi, múlandó örömökkel kényeztettem magam. A héten viszont már elértem a lelki bársonyosságom, mert egész héten csak otthon ittam. Mármint egy-egy sört vagy ilyesmit. Azt is csak muszájból. Mert Tamás anélkül nem létezik, ezért minden nap vesz. A héten mosogattam is. Ügyesen. Meg mostunk is. Igazi kis család lettünk, mert tegnap néztünk közösen tévét is. Meg voltunk a héten az IKEA-ban, ami egy remek intézmény, csak egy picit nagy ahhoz, ha az ember konkrétan tudja, hogy mit akar venni, akkor végigkolbászolja az egészet. Mi pedig a céltudatosság eleven szobrai voltunk. Bár inkább én, mert mondjuk Tomi a második részlegnél már fel szerette volna kötni magát és ha tíz perccel tovább maradunk, akkor szinte biztos, hogy úgy kell kicsavarni a kezéből a cigit. Azért ettünk így is IKEA-s hotdogot, meg vettünk IKEA-s sört, amin Mikulás volt és ezen felül büdös. Meg vettünk két legolcsóbb gardróbot, amivel eléggé meg kellett harcolni, egy fiókos szekrényt, amit már könnyebben összeillesztettünk, a fürdőbe ilyen bizbasztartót, Tomikának bögrét, egy kabát és cipőtartó valamit, még valami nemtommit és Boriszt. Borisz fajtájára nézve lábtörlő és halott, aki rálép. Inkább esztétikai funkciója van egyelőre. Bár szerintem méltósága a hónapok múlásával csökkenni fog és még az is lehet, hogy reputációja addig süllyed, hogy egy ködös téli estén majd valaki beletörli a bocskorát. A régi albit lerendeztük, még egy kábelmodemmel tartozunk a UPC-nek, amit remélem bevesznek akkor is, ha beviszem, tekintve, hogy a régi lakkandiba már nem nagyon tudok bejutni kulcshiány végütt. Azt már nem írom le, hogy ma megint felidegesítettem magam a MÁV-on, mert miért pénteken legyen nyitva a 14 pénztárból négy. Úgyis ilyenkor mennek haza a legkevesebben.

A szomorú dolgot a végére hagytam. Tegnap valami baromállat elgázolta a cicámat. Szemtanúk szerint legalább nem szenvedett sokat, mert szarrá trancsírozta. Legalább az útról lehúzhatta volna, de sajnos nem sikerült lassítani, végülis csak egy szaros macska döglött meg. A kutyusom meg most össze-vissza keresi a kertben. R.I.P. Olivér.