Igazság szerint azon gondolkoztam egész délután, amikor éppen nem a munkámmal voltam elfoglalva, hogy miért jelent annyit az internet az embereknek. Nem vagyok az internet korában született fiú, de mostanában nagyon szoros, napi kapcsolatba kerültem ezzel. Főleg az interneten való kommunikációval.

Pedig emlékszem, hogy a gimnáziumból úgy ballagtam el, hogy nem volt mobiltelefonom. Bunkofon, ahogy akkoriban hívták. Megmondom őszintén, egyáltalán nem is hiányzott. Néhány kivételes embernek volt az osztályban, de őket sem nagyon hívtuk rajta, mert ugye a vezetékes telefonról drága volt nagyon. Meg telefonálni sem telefonáltunk annyit. Minek, amikor az embernek ott a szája és bármit meg tud beszélni? Egyetlen esetre emlékszem, amikor nagyon jó lett volna tudni, hogy hol vannak az Istenverte barátaim és nem beszéltük meg előre. Összevissza keringtem a városban, mint egy hülye. De valamiért nagyon szerettem ezt a helyzetet. Nem lehetett azt csinálni, hogy nem megyek el valahová. Ha a másik már ott vár, nem hívhatom fel, nem küldhetek neki egy sms-t, hogy "Ne hari, nem megyek." vagy rosszabb esetben azt, hogy "Ne harcsizz.". Késni sem lehetett olyan nagyon, mert arról sem tudtál szólni. Ha nem voltál ott, akkor egyszerűen csak nem tetted meg, amire a szavad adtad. Még ha nem is volt a szavak köré nagyeskü téve. Most nem mondom, hogy sosem késtem és sosem vártam senkire, de mindig cirkuszok voltak a dologból.

Aztán persze az egyetemen nekem is lett mobiltelefonom. Akkoriban úgy éreztem, hogy muszáj. Pont annyira muszáj, mint bármi más, amit, ha sok ember csinál, akkor Neked is kell. Szilikoncsöcs. Hullára bebaszás.
De jó volt, mert sokszor könnyítette meg a helyzetem. Sokszor tudtam meg zh-kat az utolsó pillanatban, értem el egyébként elérhetetlen embereket, utolérhetetlen tanárokat, kapcsolódhattam bele olyan dolgokba, amikbe telefon nélkül nem lett volna esélyem.

Az egyetemi koleszban mutatta meg egy barátom az ICQ-t. I seek you. Egyrészt, amikor ez leesett az nagyon jó érzés volt. Másrészt ezzel az egész internet nevű majomsággal játszani. A szomszéd szobával beszélni ICQ-n. Játszani úgy két szobányira egymástól, hogy fülhallgatóval, mikrofonnal felszerelkezve tudunk egymásnak segíteni. Játék volt, semmi más. Két kefírespohár és közte a feszes madzag, mi meg az indiánok. Vagy kovbojok, ahogy jött.

Aztán egyszercsak megismerkedtem valakivel. Küldtem neki pár sms-t. Ő meg visszaírt, aztán beszéltünk is. Akkor már MSN-en. Nem sokat, csak két-három napot. Csak miután találkoztunk élőben, akkor derült ki, hogy felesleges mindenféle internet, telefon, mert személyesen kell találkoznunk. Minél többször. Persze beszéltünk msn-en, leveleztünk postán, valódi illatos levelekkel, igazi, ember által írt levéllel, e-mailben (e-levélben, ahogy akkor hívtam), sms-ben, telefonon beszéltünk, webkameráztunk és általában csak a teleportálást nem próbáltuk ki. De mégiscsak az összes ilyen beszélgetés lényege az volt, hogy ne ott legyél, a messziben, hanem itt, mellettem.

Az élet egy idő után úgy hozta, hogy nem beszéltünk már. Mostanában csak nagyon ritkán, msn. Röhej.

Ez nagyjából másfél éve történt. Ekkor kezdtem többet ülni az msn előtt. Jól esett, hogy nem kell kimozdulnom a lakásból sem és mégis sokmindenki kíváncsi volt rám. Lehetett akárkivel beszélni, szinte sosem unatkoztam, mindig akadt valaki, akivel el lehetett csacsogni pár órát, amikor épp nem volt mit csinálnom. Sőt, néha akkor is, amikor lett volna mit csinálnom. Azt éreztem, hogy fontos vagyok. Te is érezheted ezt. Mindenki érezheti, mert ezt érezni könnyebb.

De ez egy baromság. Egy baromság. Tudsz valakivel együtt örülni? Együtt lelkesedni valamiért úgy, hogy Neked is csillog a szemed? Miközben esetleg tévét nézel. Vagy gitározol. Egy :D jelet persze könnyű beszúrni. Tudsz együtt sírni azzal, akivel igazán szeretnél? Miközben másvalakivel a holnapi napodról beszélsz, egy harmadikkal pedig a hétvégi berúgásról? Tudsz igazán fontos dolgokat mondani? Lesz súlya? Szeretlek. Nem szeretlek. Gyere el moziba.

Nem azt mondom, hogy ez így van és embere válogatja, de én így éreztem. Én nem tudok őszinte maradni így. Sajnálom, hogy van meglehetősen sok ember, akivel csak msn-en beszéltem. Oldjuk meg. Van e-levél címem. Van postai címem. Van telefonszámom. Van egy nagy rakás barátom, akiken keresztül el lehet érni. Sokatokkal egy városban lakom. Egy vonaton utazunk minden héten. Egy helyen szoktunk ábrándozni a tóparton. Illetve ti ábrándozni, én meg satura inni magam. Keressetek meg. Válaszolni fogok. Nem bezárkóztam. Most szeretnék kinyitni. Arra, ami igazán fontos.