Kezdenem kell valamit ezzel az egesszel. Hetek ota szinte alig alszom. Ha esetleg elmegyek szorakozni, akkor meg hullara iszom magam. Ha meg egyedul vagyok, akkor szinte beleorulok abba, hogy jonnek a kis demonaim es nem ertem. Nem ertek semmit. Hogy kerultem ide? Valakinek el kell mondanom. Valami idegennek. De mindent. Egymas utan ertelmetlen mondatokat uvolteni, kiabalni vagy sirni vagy hulyen mosolyogni. Porba alazni magam es masokat. Egyszeruen nem ertem. Olyan indulatokat erzek magamban, hogy nem tudok veluk mit kezdeni. Nem mondom, hogy ne nezzetek hulyenek, de kezelhetetlennek erzek mindent. Amikor meg jol erzem magam, akkor rogton azt erzem, hogy mindjart jon valami, vagy valaki, aki gatlastalanul attapos rajtam. Ezert inkabb attaposok en mindenen. Mindent es mindenkit eltaposok, csak hogy ne bantsanak. Pihennem kellene sokat es nagyon kisoporni mindent az agyambol. Aztan csodalkoztok, ha iszom. Amikor fel napokra tokeletesen megfeledkezem minden rosszrol. Szoval holnap ezt fogom tenni. Berugok, mint egy diszno, masnap sajnalni fogom magam es mindent, amit tettem. Valaki igazan megfoghatna a kezem. Vagy mondjuk nagypapa mondhatna, hogy micsoda egy barom vagyok es verne jol nyakon.

Majd Janos elmondja helyettem, ha en mar csak ezeket az ertelmetlen szavakat tudtam csak egymas moge tenni. Elmegyek setalni. Ahh, a faszt. Hideg van, mint diszno es kulonben sem venne a kamera es nem szolna a Verve-tol a Bittersweet symphony.

Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?

Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,
és mindent mégis oly kiváncsian
szemlélgetek?

Tudod, hogy hány kisértés,

a semmi és üresség késdobáló
hány és hány pokla leskel itt reám?

Persze, a ruhák fodrát leeresztik,
a kelme megfakúl, s a fű
beteríti az utakat.

Persze, persze, a feledés, az elmulás -
de hol is hagytam abba? -
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz.