Ma reggel egy picit felhúztam az egyik szemöldököm. Konkrétan vért akartam inni. Nem ám, de azért picit ideges lettem. Megállt a vonat Kelenföldön, Bandi meg leszállt. A vonat csak vár és vár, Balázska tanul. A mellettem levő sorban egy úrihölgynek sikerült megtalálnia azt a ritmust, ami a legidegesítőbb a világon, pláne akkor, ha tökéletesen ütemen kívül kopogják. Na most a hölgy ezt tappogta. Engem szépen lassan felbaszott. Fogtam magam, átvonultam a következő kocsiba, ami történetesen rózsaszín ülésekkel bírt és lehuppantam. Mondom Kelenföld. Jön a kalauz, legyetek bélbetegek. Odaadom neki a filléres bérletemet, érdemes megnézni az elvirán mennyibe kerül, majd közli, hogy ez első osztály. Itt már pislogtam, mondom nem tudtam, hogy az is van. Két és fél év vonatozás alatt még nem találkoztam olyannal, csak amit visszaminősítettek másodosztályra. Erre megkopogtatja a táblát és közli, hogy legközelebb oda szálljak fel és hú és bá. Én itt már - Mili szavaival élve - kerestem, hogy mikor hozzák a félmeztelen, banánszoknyás lányok félkókuszban a kisfröccsöt, vagy miféle elképzelhetetlen luxusban részesülök én itt, hogy Kelenföldtől a Keletiig nem férek el. Megjegyeztem, hogy nem ide szálltam fel, de ez ugye nem számít. Nem szippanthattam tovább a tőzsdecápaillatot és nem várhattam meg, amíg üvegcipellőben felszolgálják a pezsgőt, mert a vonat szigorú őre áttessékelt a másodosztályra. Ami bazmeg egész pontosan ugyanaz a koszos, undormány, büdös okádékfos, csak más színű. A személyvonaton meg a tisztaság, légkondi, csend, kultúrált környezet a másodosztály. Gratulálok.