Megint azt hittem, hogy fesztiválon vagyok négy napig. Kezdődött azzal, hogy pénteken átmentem vacsorázni Komáromba, ahol még autóval voltam és őszintén elhittem, hogy ez így is marad az este további részében, de aztán hazavitt a Zsófi és visszavitt a Kávéba, ahol már egy bontott üveg pezsgővel érkeztem, mint tatai Jay-Z. Ezt még a kávé előtt elfogyasztottam és utána haccacáré. Voltunk az összes szóbajöhető tatai helyen, ettünk gyrost, ugráltunk a kávéházban, kiskecelányomat énekeltünk, a képek szerint is nagyon jól éreztük magunkat. Szombat délelőtt nyammogás, ebéd, aztán irány Woj, ahol a legendás séf, Zsolti állt neki bandájával a főzésnek (Sziszó, jövök neked a zsetonnal). Pikkpakk lettünk vagy huszonöten, meg legalább ennyi sör is érkezett és az este a teljes káosz jegyében telt az Est mozi felett. Árpinak ez volt a visszatérő bulija, ennek megfelelően csak szuperlatívuszokban lehet arról beszélni, hogy mennyire volt betoszódva. Panka előadott egy félórás gogotáncot mindenkinek, szóval innentől csak Koribébinek lehet hívni. Persze ennek meglett a következménye, kilenc vuk személyében vasárnap. Vasárnap meg indultunk Gödöllőre, ahol este zenéltünk a trafóban. A belépőnk kicsit erősre sikerült. Ákos a szervezővel egyeztetett, amikor begördült Lacika verdája és kiesett belőle egy csomó üres sörösdoboz, meg négy hullarészeg ember. Kettő lány. Egyik a tesóm. Ordít a járműből a Minisztár együttes, meg az emberek is. Sajnos annyi emlék és történet van erről a napról is, hogy lehetetlen leírni. A koncert szerintem elég jól sikerült, Kanalas akkorába rakta magát, hogy a színpadon léggitározott nekünk egy tollasütővel, illetve csinálta a fesztivált. Azért jobban mutat a képeken, mint mi. Mármint rokkosabb. Peti, nem akarsz inkább te énekelni?

Hazafelé Ákos lepisálta a kezem, ami azért megbocsájtható, mert állítólag a fejem akarta. De megbosszultam, mert belekentem Karcsiba. Majd elaludtam Árpi hasán és kitettek otthon. Hétfőn a locsolás elmaradt, mert alukáltam, aztán ebédeltem kétszer, majd kiszaladtam a Szörfbe, ahol láss csodát, ismét összeszaladt nagyjából húsz ember. Vittük védőitalt a napfény ellen és este nyolcig kint ültünk a tóparton egy parkban és beszélgettünk és hemperegtünk és sört ittunk és nevettünk és fociztunk és bicóztunk és olyan jó volt, hogy aztán annál jobbat kívánni nem lehet. Biztos kihagytam egy nagy rakás dolgot, de igazából ennyi talán elég, hogy emlékezzek rá, ha visszaolvasom.