Egyrészt baromi szerencsés vagyok, mert olyan Apával és Anyával áldott meg a sors, amilyennel. Másrészt nagyon szerencsés vagyok, mert tudom, hogy milyen amikor nem kapsz meg mindent egy szóra, amikor tudod értékelni, ha elengednek valahová és amikor az unalomig ismételt figyelmeztetések igenis eszedbejutnak, amikor azoknak eszedbe kell jutniuk. Nekem is volt nem egyszer, hogy azt éreztem, hogy most aztán kiszabadultam otthonról és mindent lehet, nagyon sokszor nagyon szégyelltem is magam emiatt, de mégsem hiszem, hogy olyasmik történtek volna, mint amit Tamás mesélt a hétvégéről. American Dream party öcsém. Ez aztán a csudijó dolog. Basszunk szét mindent magunk körül és nyugodtan verjük szét a belvárost, holnap úgyis sokáig alszunk, aztán valakik meg összetakarítják addigra, mire legközelebb odamegyünk csapatni. Nem mondom, hogy sosem törtem szét egy üveget, vagy sosem randalíroztam volna a városban úgy, hogy az szúrja mások szemét, de ahogy előttem van ezeknek a 16-19 éves nyikhajoknak a feje, ahogy apu kitömte a pénztárcát és mehet az arcba a vodkaredbull meg a diszkotánsz. Hát beleborzongok. Rettegek tőle, hogy mit fogok majd csinálni a gyerekemmel, hogy nehogy ilyen legyen. Hogy kell majd eltiltani attól, hogy ne menjen el azokkal, akiken látom, hogy csak rosszba viszik? Hogy magyarázzam el, hogy apád azért elég keményen odatette magát és jobban tudja? Hogy kell azt elmagyarázni szépen, hogy azért mert a többi lány már igen, neked még nem kell körbeszopni a diszkót? Vagy a fiamnak azt, hogy nem kell halálrainnia magát ahhoz, hogy jól szórakozzon. Bár, ha bármilyen képet, videót, sztorit meghall rólam, akkor kevéssé leszek hiteles. Azért nagyon szeretném, ha legalább annyira jó apuka lennék, mint amilyenek a szüleim. Mármint nem két apukám van, hanem érted, nem?