Állok a szoba közepén és gondolkozom.

Nem volt valami jó napom. Vettem könyveket, számlákat fizettem, utaztam, a diákigazolványhoz képet csináltam és úgy általában valami roppant alacsony hatásfokkal mimeltem a dolgozást. Szégyen. Szégyen, hogy nem nyújtottam a legjobbat. Meglepetésszerű angol magyarázkodás a főnökömnek, hihetetlen mély harag, amiért nem beszélek helyesen angolul. Más miért beszél könnyeden, folyékonyan? Nekem miért kell megrágni a szavakat? Ha már itt tartunk, miért nem tudom rászánni magam a megfelelő mennyiségű gyakorlásra? Mindenki azt várja az embertől, hogy mindig legyen jó napja és amikor ezt érzem, hogy mégsem volt jó, akkor rögtön jön a szégyenérzet is. Miért érzem igy? Semmi okom rá. Állok a szoba közepén és azon gondolkozom, hogy miért állok a szoba közepén. Este hét óra lesz és indulnom kellene, de én csak állok a szoba közepén. Kintről a ház előtt elhaladó biciklik hangja, nevetés, beszélgetés hallatszik, néha egy-egy autó és ebben a végtelen légyzümmögős nyugalomban úgy érzem, hogy végérvényesen elveszitettem valamit, annyira határozottan, megmásithatatlanul rontottam el és hogy már soha nem lehetek az az ember, akivé egy perce válhattam volna.

Pedig csak állok a szoba közepén és gondolkozom.