Egy hatalmas acélbirkát láttam Tatabánya előtt a vonat ablakából. Megkövesedett múltat evett és olvadt jövőt szart az utcára, beborítva mindent. Néha abbahagyta a rágást, körültekintett, feböfögött egy kis jelent, aztán evett tovább.

Ugye látod, hogy milyen üres és hideg az éjszaka. Milyen borzalmasan egyedül van az éjszaka és csak egy lámpa világít. Ez az, amit neked tudtam adni. A boncterem fényét a a csillagoké helyett.

A birka mellé ülök és kényelmesen odafészkelem magam. Öntöm fejemre az ürüléket és várom, hogy száradjon. Nem vagy itt velem.