Tavaly ugye eladtam a gitáromat egy szegedi egyetemista csávónak. 55 000 Ft volt az ár. Előre odaadott 10 rugót, aztán elvitte a hangszert, de előtte írtunk egy adásvételit, hogy február végére kifizeti az egészet. Ez nem történt meg, telefonálásra nem válaszolt, emilre szintén nem. Egyszer sikerült elérni, akkor azt mondta, hogy Angliában volt és most jön haza, mert meghalt az apja és azért nem tud fizetni. Azt mondtam jól van. Közben nagyon szar hónapjaim voltak valamiért, nagyon kellett volna a pénz. Aztán egy idő után meguntam az egészet és felkutattam az apja számát. Háziorvos valahol Baja környékén. Mondtam magamnak, hogy akármi lesz, felhívom a vezetékes telefonon, legfeljebb felveszi az anyja és akkor majd neki megmondom, hogy szóljon a kisfiának, hogy fizethetne. Aztán legnagyobb meglepetésemre az apja vette fel a telefont. Mondtam neki, hogy meglepően jó erőnlétben találtam annak ellenére, hogy egy hónapja eltávozott. A halott ezen nagyon meglepődött és megérdeklődte elhunytának részleteit. Megadtam neki a kért információkat. Sajnos ez sem mozdította előre az ügyet jelentősen.
Most ott állunk, hogy lassan eltelt egy év és a barátunk még mindig nem fizette ki a gitárt. Azonban az imént én voltam a világ balfasza, mert megírtam neki, hogy hagyja a picsába, mert könnyebb lesz a lelkem, ha a maradék szaros 5000 Ft-ra már nem várok. Legyen vele boldog. Meg azt is megírtam neki, hogy a pofámról leégne a bőr, ha én csinálnék ilyet. Nem vagyunk egyformák.
Viszont tegnap meglepődve vettem tudomásul, hogy lett egy csövim. Pankának meséltem, hogy mivel így is száztizennyolcezer kilogrammot nyomok, a cégnél kapott Mikulás-csomagot a csövinek szántam. (sajnos azonban nem kaptunk). Erre Panka megkérdezte, hogy "Van saját csövid?" Mondtam persze, hogy nincsed, de szerinte, ha már tudom, hogy hol ül, akkor van. Most aztán ittmaradtam a felelősségvállalással meg mindennel. Növényt se nagyon akartam, nemhogy csövit. De ha már így alakult, néha viszek neki majd enni. Akármilyen idiótán is hangzik ez. Ma még nem voltam valami felkészült, így a nálam levő apróval vásároltam meg, hogy ne kelljen odafigyelnem. Szörnyű érzés ám észrevenni őket. Rendesen ránézel és ha elkap az érzés, hogy ő is ember, akkor már hihetetlen nyomorultul érzed magad. Márpedig, ha a szemébe nézel, akkor ez elkerülhetetlen. Akkor már nem egy cigarettázó rongycsomó, aki koszos, büdös és csak zavar. Akkor már nem "minekélazolyan". Ott előtted alakul át emberré, múlttal, tragédiával, nevetéssel és egy bizonytalan és zűrös jövővel.
Aztán ha esetleg meg is szólítana, csak annyit tudnék nyökögni, hogy: "Én készültem, tanár Úr, esküszöm készültem."
