Csütörtökön megvolt a diplomavédés, utána meg hazaautóztam Tatára. Székesfehérvártól Zámolyig egy úriember úgy gondolta előttem, hogy a 40 km/óra tökéletesen megfelelő sebesség ahhoz, hogy 3 perc múlva egy ordító idegronccsá váljak. Azt hozzátenném, hogy akkora köd volt, hogy a látótávolságot úgy 10 méterre saccoltam, de ezt a töketlen balfaszkodást azért a szituációhoz mérten is erősnek éreztem. Nem voltam toleráns. Rossz, csúnya Mesti. Otthon majdnem eltöltöttem 3 percet, mert rohannom kellett a vonathoz. Vettem útközben viszkit, hogy jó legyen, aztán már vonatoztam is fel Budapestre kis barátaimhoz, akik Tamás szigorlatát ünnepelték már... lássuk csak nagyon délután óta. Aztán volt bizsom nevű kockajáték - szigorúan röviditallal - pár percnyi ektiviti, trécselés, pizzaevés, zenehallgatás, falfirkálás. Úgy látszik, ha iszom valami rejtett jellemvonásom felszínre kerül mindig. Most nem arra gondolok, mint ti, hogy egy ordító baromállat leszek. Hanem mondjuk erre a firkálásra. Bár a hölgyismerősök fürdőszobacsempéjének díszítése a "P#NA" szóval, alkoholos filccel azt hiszem nem képezi egyenes folytatását a méltán híres magyar festészetnek. Inkább olyan hip-hoppos. Tegelek, vagy mi. Aztán el is nyertem méltó büntetésemet, mert Panka ráfestette a fejemre, hogy pöcs. Mivel az est szórakozóhelyen való folytatásától eltekintettünk, ezért a többiek is eltekintettek a feliratról és néztek inkább máshova én meg néztem inkább üvegesen. Egészen sokáig ébren is maradt a csapat. Majdnem negyed 12-kor kidőlt mindenki. Dió elvonult csicsikálni, Tamáska is összeesett, jómagam is és Pakkendáré is. Ákos meg ilyenkor már egy metálkoncerten villázott, meg nekem írogatott sms-t, hogy "sátánt basztam reggelire". Ja, reggel. Hajnali 8 órakor hűséges telefonom ébresztett, hogy haladjak befelé a bányába. Ahogy az egy okos zombitól elvárható. Valószínűleg így is indultam el, mert Panka szólt, hogy a feliratot a fejemről távolítsam el, mielőtt még bemennék beindítani a szalagot. A nap eseménytelenül telt el. Legalábbis számomra. A csapat többi tagja ébredés után magába zavart 3 kör unikumot, mert nem bírták elviselni az előttük álló nap fenyegető rémképeit. Az estére vonatkozó terveknek is lőttek, mert azt beszéltük, hogy senki nem megy sehová, hanem okosan otthon pihenünk. Aztán módosult a terv. Kitaláltuk, hogy menjünk moziba. Ennek nagyon örült mindenki. Tamás felvetette, hogy a moziban is lehet inni, tehát vegyünk inni is. Ennek már csak én örültem nagyon. Aztán úgy döntöttünk, hogy a projektből eltávolítjuk a mozit, mint felesleges sallangot. Így péntek estére maradt a Reccs. Valikám nagyon rendes volt, megengedte, hogy táncizzunk, mert mi azt hittük, hogy van buli. Voltam a pletykában is, ahol nem igazán tudom már, hogy mit csináltam, de néztem okosan ki a fejemből, meg beszélgettem egy régi vívó cimborámmal, akit már nem láttam ezer éve.
Szombaton haldoklottam. De úgy durván. Mikor életre keltem, akkor benéztem Oláh Andrisékhoz próbára, de sajnos csak az utolsó szám felét hallgathattam meg, elmentem a mamámhoz, aki nekem adott egy csomó ruhát. Mert mindig megvesz mindent a papának, ő meg sosem hordja. Aztán most úgyis divat a retró. Én meg szeretem a régi zakókat. Kaptam ballonkabátot is. Papa egyszer viselte, 82-ben Párizsban. Pont annyi idős, mint én.  Mármint a kabát. Aztán elérkezett az este hét óra és jött a Tömi. Meg a Panka. A kávéban meg Sanyi. Meg Krisztián. Meg a Makovics, akivel ki is fejeztük egymás iránti szeretetünket. Az estéről kb. annyi képem van, hogy nem tudtam elmenni úgy még budira sem, hogy valaki ne hívott volna meg egy röviditalra. Az este vesztese azonban mindenképpen Lengyel B., aki totális autistára itta magát. Egy szál kifordított pulóverben helyeztem be egy taxiba, miután elmondta, hogy "ja ... khaaaabbáááásstt..ayaagii".
Hála az égnek azóta meglett a kabátja is, meg a tárcája is. Valami számomra ismeretlen jótevőnek köszönjük szépen. Vasárnap kóma. Most viszont, hogy megint kezdek jól lenni, most nagyon jó, hogy jó. De még milyen jó, hogy jó. Most olvastam egy könyvben, hogy boldogság nem létezik, csak az az állapot, amikor az ember nagyon figyel. Most én nagyon figyelek. Ha pedig nem ezt csinálom, akkor pedig nem veszek tudomást magamról. S az is jó.