Azon gondolkoztam, hogy lehet, hogy itt lenne az ideje elfogadni saját magam. Sosem gondolok bele, hogy mit miért teszek és egyfolytában csak ott állok egy kialakult szituációban, amit úgy érzem, hogy nem tudok irányítani. Pedig biztos, hogy lehetne. Első lépésként tudni is kellene, hogy milyen vagyok. Persze tudom, hogy milyen vagyok, de vannak dolgok, amiket nem merek bevallani saját magamnak sem. Inkább leírok pár dolgot most, lehet, hogy könnyebb lesz.
25 éves vagyok. Azt hiszem az utóbbi másfél évemet az határozta meg, hogy nagyon megbántottak. De most úgy érzem, hogy az én hibám is volt az az egész. Márai írta, hogy azt az embert, akinek igaza van, azt nem lehet megvigasztalni, csak az idő hozhatja meg a megváltás a bánatára. Tökéletesen igaza van. Keresem minden másodpercben az igazolást, hogy igazam van. Hogy igazam volt. Pedig ez nem vezet semmire. Lassan talán elérkezem oda, hogy meg is értsem, ne csak leírjam. Rengeteget iszom. Mármint mondjuk hétközben nem, de hétvégén, ha elengedem magam, akkor nagyon. Ilyenkor jön aztán az, hogy nem ismerek sem Istent, sem embert. Dohányzom. Igenis dohányzom. Akárhogy áltatom magam, hogy most már leszokom, akkor is. Most dohányzom. Abszolút nem tudom elfogadni azt sem, hogy akkora vagyok, mint egy víziló. Azzal győzködöm magam, hogy sportolni is fogok. Ezt csak remélni merem. Azt is hallottam, hogy az emberek nem változnak meg csak úgy. De igazából ezt nem hiszem. Nem hiszem, hogy nem lehet megváltozni. Meg lehet, csak nagyon fáj. Ha lusta vagyok hozzá, akkor biztos, hogy nem is fog menni. Nem fog menni egyik percről a másikra sem. De ezt is el kell fogadnom. Lassú lesz és egyáltalán nem látványos. Apró dolgokat meg fogok tenni és akkor mondjuk egy év múlva észre fogom venni, hogy jéé már nem is olyan. Azért vannak pozitívumaim is. Imádok gitározni. Imádom. Egyszerűen akármeddig tudnám csinálni. Azt hiszem, akkor lennék a legboldogabb, ha ezt csinálhatnám egész életemben. Bármit, csak zene. Beszari vagyok lépni, hogy ez az álmom teljesülhessen. Mondjuk nem vagyok valami nagy gitáros, ezt is tudom. Szeretnék annak látszani, de akkor sem. Gyakorlás. Ezt is fel kell írnom. Aztán azt hiszem van pár ember, akiket nagyon-nagyon szeretek és talán ők is szeretnek. Ez a mondat megint álszent volt, mert remélem, hogy szeretnek és valahol tudom is. Ez nagyon jó dolog. Borzalmasan be vagyok viszont szarva, hogy fogalmam sincs, mi lesz az életemmel tulajdonképpen. Tudom, hogy nálam sokkal okosabb emberek megkérdezték ezt már főállásban is, de akkor is. Miért?
Szóval elfogadás. Mi a szarnak írtam ezt le? Mondjuk magamnak. Valamit talán értek belőle holnap is.