Nem szoktam szeretni ezt az unnepet. Harom eve azert gyuloltem, mert nem lehettem azzal, akit mindennel jobban szerettem. Becsaptak es kurvara egyedul ereztem magam. Senkinek nem kivanom, hogy erezze ezt. Senkinek. En sem akarok emlekezni arra, hogy milyen a mosolygo ajandekozo rokonok kozott hullamerev reszegen allni es setalni anyamtol hazafele apamhoz es reszegen gajdolni es gesztenyet keresni a fasoron, mintha attol jobb lenne, merthogy vele is szedtem gesztenyet. Ket eve mar csak szimplan utaltam, hogy egyedul vagyok. Tavaly mar ugyanez fasult belem, de nem szerettem. Iden egesz jo. Egesz turhetoen viseltem a csaladot, eltekintve a "mostszeressuknagyonegymast" hangulattol. Meg attol a tudattol, hogy 27 leszek es apam allandoan a "szelloztettel mar" jellegu kerdesekkel zaklat.
Evek ota eloszor olyan ajandekokat kaptam, hogy szegyenemben majdnem elsullyedtem. En nem tudtam olyat adni. Nem tudtam olyan meglepetest szerezni. Pedig par eve en is olyan lelkes voltam, sutottem, foztem, varrtam, festettem es a kiskutyafasza. Nem tudom ez hova lett. De azert koszonom es megprobalok jovore jobban igyekezni. Kicsit tobbet adni magambol, mert muszaj. Nem lehet orokre bezarva elni. Minden baratomnak koszonom a segitseget es mindent a csaladomnak is.
Eppen filmet nezek es az jutott eszembe, hogy milyen vegtelenul szerencses is vagyok. Ha mar ezt olvasod, akkor mar Te is. Nezz kicsit magadba! Egy csoda volt a mai nap. Az osszes vitaval, veszekedessel, hiannyal egyutt. Kis csoda. Most este inkabb erzem, hogy karacsony van, mint az unnepek alatt. Koszonom.
