Egyik nap egy ember kézen fogott. Nem is kérdeztem, hová megyünk, csak vezetett és én mentem utána. Egy olyan helyre vitt, ahol még sosem jártam. Képzelj el egy fényes, gyönyörű szobát, ahol minden reggel arannyal símogat, és amit valaha életedben szerettél volna, az ott van abban a szobában. Azt mondta:

- Ez itt a lelked legfényesebb szobája.

Jól körülnéztem hellyel kínáltam az embert. Nagyon jól éreztük magunkat. Egyszercsak az ember felállt és azt mondta:

- Gyere, mutatok még valamit.

Felálltam és mentem utána. Mikor kiléptünk a szobából, az ember az ajtáját kulcsra zárta és az egyik óriási zsebébe dobta a kulcsot. Nem szenteltem túl nagy figyelmet az ügynek, hiszen majd, ha jövünk vissza, kinyitja.
Egy egészen sivár helyre vitt. Nagyon hideg volt. Felettünk egy híd. Amint megérkeztünk tudtam, hogy aki ezen a sivár helyen lakik, annak már nem költözhet remény a szívébe. Minden nedves és hideg, kemény és kilátástalan.

- Miért hoztál ide? - kérdeztem és megfordultam.

De az ember már nem volt sehol. Minden ajtót gondosan bezárt. Sajnálom szegényt. Nekem van egy hideg, nedves, kilátástalan helyem. De itt vagyok én és mindenben meg fogom találni a legjobbat. Ő pedig csak járja a szobákat, kinyitja, megmutatja és hiába kínálják hellyel, muszáj mennie.