Feleség:  - Az öcséd farka kisebb. 

 Az előbb eszembe jutott valami. A saját, évekkel ezelőtti elképzeléseimhez képest valami hihetetlenül átlagos vagyok. Semmi kiemelkedő. Nem kell megmagyarázni, hogy mennyi mindenben vagyok hihetetlenül szerencsés, tehetséges vagy akármi, ezeket mind tudom. Csak azt akartam leírni, hogy nem feltétlenül basz szét az ideg attól, hogy nem én vagyok ennek a szerencsétlen pár tízezer éves fajnak a legkiemelkedőbb egyede. Pedig vagyok annyira egoista, hogy ezt kívánjam néha. Azért azt tudom, hogy nagyon sok ember van, akit szeretek és akikkel szívesen töltöm el az időmet. Azt pedig végképp az agyamba véstem, hogy azokban a pillanatokban én vagyok a legkülönlegesebb mind közül. Mert ezekkel a különleges emberekkel lehetek. Akiket szeretek.

 Hosszú évek meddő próbálkozása, elfecsérelt dollármilliók, elfecsérelt életek és tökéletesen hiábavaló tanulmányok, találmányok, munkaórák után az emberiség tegnap délután végre kapcsolatba lépett egy földönkívüli civilizációval. Persze a kapcsolatba lépéshez magának az emberiségnek annyi köze volt, hogy sokkal bölcsebben tette volna, hogy ha a hosszú évek meddő próbálkozásait, elfecsérelt dollármilliókat és az elfecsérelt életeket és a többit valami kevésbé magasztos cél érdekében állítja hadrendbe. Teszem azt, ad enni az emberiség azon felének, akinek az evés problémaja nem egyenlő a csirke és a disznószték közti választással. De ez nem tartozik történetünkhoz. Szóval tegnap délután felépült a kapcsolat. Egyelőre egyirányú. Kaptunk egy üzenetet. Elfogtunk egy üzenetet. Az már órákkal később világos volt, a világ vezető tudósai számára, hogy a tárgy nem földi eredetű. Ez már csak onnan is világosan látszott, hogy sehol a földön nem található olyan anyag, amiből készült. Húszszor húsz centiméteres négyzet, kb. 3 centi vastag. Az egyik oldalán a címzés. Pontos másolata annak a lapkának, amit mi küldtünk a világűrbe. Bár eléggé érdekes elképzelés volt elküldeni egy üzenetet az univerzumba úgy, hogy csak a feladó mező van kitöltve, hiszen az univerzum azért elég nagy. Úgy értem, tényleg nagyon nagy. Ezek szerint azonban a posta ott másképp működik. Lehet, hogy ha egy ilyen üzenet elsikkad, azért is fejek hullanak. Már ha vannak fejek.

Szóval a másik oldala az üzenetnek már keményebb dió. Első ránézésre egy recés felület. Több órányi vizsgálódás után jöttek rá a tudósok, hogy írást tartalmaz. Több szászor leírva ugyanazt a mondatot, a Föld összes létező nyelvén. Az üzenet elég tömör.

"Az Istenit, halkabban nem tudnátok kiírtani egymást?"

Természetesen senki nem háborodott fel, hiszen a kérdés jogos. Már ha a szomszédra gondolunk, akkor is.

Mivel a gépemen száz és százötven között mozog az elkészülni vágyó dalok listája és mivel, ha arra várok, hogy mind tökéletes lesz, akkor sosem lesz kész egy sem, ezért most már tényleg befejeztem hármat. Kettőt már régebben, most azokat is átnéztem és csinosítottam is rajtuk. Az a baj, hogy minél többet molyolok vele, annál több munkát kíván még. Ezeket most már elmentem dvd-re, aztán polc. Iszonytatóan nagy helyet foglal, nem marad már hely a többinek.

Akartam írni valami történetet. Sajnos úgy nem lehet, hogy nincs kitalálva a történet. Viszont, ha tehetitek, olvassátok el Tim Powerstől az Anubis kapui című könyvet. Befostok. Főleg mondjuk Ginának ajánlom. Tényleg, hogy állsz a vámpírossal? Remélem tetszett. Nem olyan vámpírost adtam ám neki, mint az alkonyat. Az gaggyer. Ebben kemény gyerekek vannak, nem olyan kis csírák :)

 Tartalmas hétvégém volt. Annyira sikerült diszkréten szórakozni, hogy most még azért elég szarul vagyok. Hétfő reggel van. Ha minden igaz. Andris nem kérdezte, hogy hol voltam tegnap, szóval gondolom, hogy nem aludtam át a mai napot. Tegnap este mindenféle dolgot megpróbáltam, hogy nem kelljen bejönnöm ma dolgozni, még egy hőemelkedést is produkáltam. Ennek ellenére és a csajom bíztató szavai után most mégis itt ülök a vonaton.

Betoppant a kis lakásba és azonnal érezte, hogy valami nincs rendjén. Talán csak a telefon melletti kis asztalról hiányzik valami. Biztos elpakolt a takarítónő. Furcsa volt ilyen korán hazaérni. Normális körülmények között nem is jött volna haza ilyenkor, de ezeket a körülményeket mindennek lehetett nevezni, csak normálisnak nem. Minden rendben volt, amikor eljött az irodából, de a hazafelé úton történt valami. Nem igazán tudta megfogalmazni, hogy micsoda, de ahogy zötyögött a körúton a villamoson a félregombolt életek között, rájött, hogy valami visszavonhatatlanul és tökéletesen elromlott. Nem tudta volna megmondani, hogy mi az. Az állása stabilnak látszott, bár ezt a szót nem igazán lehetett használni ebben a bizonytalanul változó, a felszín alatt örökké fortyogó világban. Volt egy kis félretett pénze, az egészsége is rendben volt és voltak barátai is. Minden hétvégén kártyáztak, néha úgynevezett mulatást csaptak, ami abból állt, hogy egy ismert szórakozóhelyen itták le magukat a sárga földig, utána hajnalig táncoslányoknak fizettek és régi nótákat ordítottak a zenegépbe, majd az este végén hazatántorogtak és komoly dolgokról próbáltak beszélgetni. Természetesen egyikük sem emlékezett sem a beszélgetésekre, sem a konklúziókra másnap.

Átszállt metróra. A mozgólépcsőn, az acélszagú szélben nézte az embereket. Mind sietnek valahova és a felszínen jobb esetben várja őket valaki. Egy kicsit ez elkeserítette, hiszen őt nem várta senki. Idejét sem tudta, hogy mikor volt utoljára nővel. Persze, ha a táncoslányokat nem számítjuk. Az egyik kedvenc játéka volt, hogy megpróbált a szembejövő csinos lányok szemébe nézni. Ha néha-néha sikerült, akkor a metró végállomásáig volt min gondolkoznia. Elképzelte, hogy milyen lenne az élet azzal a nővel, milyen érzés a megfogni a lábát, végigsimogatni, vacsorát főzni neki, szeretkezni vele vagy ha úgy tartja a kedve, akkor csak megbaszni keményen. Elmenni vele moziba, színházba, gyereket nevelni vele, összeveszni, megöregedni, elválni. Vagy együtt meghalni és utoljára is a kezét szorongatni. Pár megálló alatt egy egész élet. Teli örömmel, tartalommal, sírással és tragédiával. 

Még egyszer körbefordult a lakásban és szétnézett. Szemével a biztos pontokat kereste és sorra meg is találta. Nem, nem a lakásból nem hiányzik semmi. Egészen biztosan megvan minden. Minden a legnagyobb rendben. Megsimogatta a felesége képét és azt gondolta:

"Holnap lesz két éve, hogy meghalt és nincs itthon kávé. Szerette a kávét."

Az élet néha iszonytatóan magasztos és profán egyszerre.

 Elmentem ma városunk legnagyobb bevásárlóközpontjába pizzatésztát venni. Zsofóval beszélgettem és mind a ketten rá voltunk feszülve a nem akarok semmit csinálni, csak valami kártékonyat és nagyon hízlalót enni témára. Zsofó rendelt pármai sonkás pizzát az olasztól, én pedig beültem Lilith-be és elhajtottam az áruházig, hogy vegyek pizzatésztát. Az áruházban a mirelitrészlegen találtam pizzatésztát, de némileg kifogásoltam, hogy az összes apró darabokra van törve, ezért eltekintettem a vásárlástól. Aztán bóklásztam, hátha. Útközben egy jó darabig szemeztem egy erős, pfefferoni paprikás savanyúsággal, de aztán úgy döntöttem, hogy jó lokálpatrióta módjára elmegyek a zöldségeshez és a kiskereskedőt támogatom a szörnyüzletlánccal szemben. Vettem még ezt-azt útközben. Csak a legszükségesebbeket. Mondjuk jégert. Meg sört. Meg villanykörtét. Meg pár apróságot majdnem tízezer Ft értékben. Egy pizzarendelés azért olcsóbb lett volna. Aztán a kenyeres résznél találtam pizzalapot. Egy csomag. Három darabot tartalmazott. Három darab megközelítőleg 12 cm átmérőjű szottyadék pizzalapot. A csomagolás bőszen hirdette nagy betűkkel: "Pizza lap. 4db". Fel is röhögtem. Ez mondjuk a mellettem tevékenykedő árufeltöltő hölgynek nem tetszett nagyon. 

Vettem pestot is apunak meg a Jutkának. Tudom, hogy még nem ettek és hogy nem is venne saját jószántából ilyet édesapám. Nagyon szeretem, ahogy az ilyen dolgokat fogadja. Egy riadt vadállat óvatosságával közelít az ismeretlen ételhez. Látom a szemében nagyapám hozzáállását is. Lufaszt! De azért attól nagyon messze áll. Szeretem látni az örömöt az arcán, ha ízlik neki. Akkor kicsit utazhatok az időben. Láthatom a csintalan, csokifeketére sült, nyúlánk focizó srácot, a szerelmes kamaszt, a bohóckodó fiatal felnőttet. Jobban meg tudom érteni, hogy milyen igazságtalan, komor, rendkívül összetett, vicces és csodálatos ez a világ.

A szemében látszik.

Megfelelő ideig kell csak túráztatni a kibaszott láncfűrészt és megfelelő időben, hogy mindenki faszán felébredjen rá, aki 1 km-es körzetben lakik. Hogy baszódnál meg, legalább a fél tizet vártad volna meg, te paraszt! 

 Ahogy hazaértem, betettem a sütőbe két darab olyan csavaros zsömlét. Engedtem egy kád forró vizet levendulás fürdőhabbal és bemásztam. Hatvan lélegzetvételt számoltam. Be és ki. Nagyon lassan. Minden kifújásra egyet ugrottam a számokon. De nem kapkodva. Csak komótosan. Kerekded, megnyugtató, szép színes számokat képzeltem. Boldog, nyugodt számokat. Az elején nehéz volt megfékezni őket, mert összevissza fickándoztak. De aztán szépen belelassultak a nyugalomba. 

Vajon mennyire vagyok egyedül? Mennyire lehetek együtt valaha valakivel is? Az jutott eszembe, hogy soha. Soha nem lehet elmondani mindent, soha nem fogja érteni. Ahogy kimegyek az utcára, millió másik univerzum szalad a dolga után és csak egy egész kicsit lehet belátni a szemén keresztül. Miért nem érthetem meg az összeset? Mit akar, mire vágyik, miért ordít, miért nem áll fel, miért gyűlöl és mennyire imád és kihez tartozik és miben hisz és honnan jött és hová tart. Egy vadidegenben is ugyanannyit lehet találni, mint a legközelebbi jóbarátban. Mert mind a kettő idegen marad. A jóbarát ismerni fogja a mozgásod, a szavaidat, a tetteidet, talán a gondolataidat is és egy cinkos szemvillanásból látni fogja a jövendőt, de nem fogja tudni ki vagy. 21 gramm. Hogyan lehet, hogy egy vadidegen zöld szeme annyi titkot rejt, amennyit az emberiség fennállása óta megírt könyvek összessége nem tartalmaz. Mennyi titok, csoda és szeretet megy a pocsékba!

Nem szeretek egyedül lenni. De azt hiszem, mégis mindig egyedül leszek. A saját világom csak egy véletlennek köszönhetően egyezik nagyjából a tiéddel. Én is zöldnek látom, amit te. Hidegnek érzem, amit te. 

Nem tudom, hogy ilyenkor is vak vagyok meglátni Istent, vagy csak direkt ignorálom. Ennyi véletlen nem lehet véletlen. Bár a nem tudásomat nem egyszerűsíthetem csak annyira, hogy egy hézagpótló vonással odatoldom Istent.

Szeretnék karácsonyra kérni egy olyan dobozt, hogy beleöntöm a gondolataimat és egy zsugorfóliázott, vákumcsomagolt, közérthető változatban jön elő belőle minden. Minőségét megőrzi a végítéletig, természetesen.

Ma reggel a villamosvezető köszönt az embereknek. Megkérdezte, hogy vannak és kellemes utazást, valamint szép napot kívánt. Láss csodát, az emberek visszaköszöntek, beszélgettek pár mondatot és varázsütésre a világ legnyugodtabb, legkiegyensúlyozottabb helye lett az az ócska, koszos villamos. Minden megállónál hallgattunk valami vicceset. Volt ahol iróniát, volt ahol csak valami félszegen elővezetett kedvességet. Ennyire kevés kellene, hogy tudjunk élni egymás mellett? Tényleg ennyire? Még egy ekkora nagyvárosban is. Amikor leszállsz, integetsz a sofőrnek és amikor felszállsz a következőre mosolyogva kezelik a jegyed és örömmel adsz a koldusnak és meg tudsz állni csodálkozni egy utcai produkción. Úgy éreztem, hogy 100 évvel korábban vagyok, hogy még léteznek erkölcsök, mindenki teszi a dolgát és közben még jól is érzi magát. Köszönöm a 49-es villamos reggel 7:20-as vezetőjének. Remélem mindenki megtapasztalja ezt az érzést. Most pedig menjetek, csináljátok a dolgotokat, ahogy én is teszem. Én mindig bíztatni foglak Titeket, mert minden egyes embernek kell a bíztatás. Hogy szép és értékes dolgokat tehessen. Nagyjából ezt mondta a Kosztolányi téren ez a váteszvillamossofőr.

Itt ebédelt Kosztolányi - szeret nálunk kosztolónyi.

Ide egy egészen vicces kis monológot akartam írni arról, hogy mit gondolhat a testem a gazdáról, hogy ilyen éles váltásoknak van kitéve, mint amilyet most hétvégén is elszenvedett. De annyira szar lett, hogy kitürültem. Nem túl szép az idő, de csak azért is hasznosan fogom tölteni ezt a napot. Ha mást nem, elmegyek vásárolni.

 Most tartom az idei nagyböjtöt. Szóval nincs vita. Mondanám ezt a kispajtásaimnak. Hangsúlyosan. :) December elsejére várható a visszatérésem.

Napok óta figyelem magam és egyre inkább meglepődöm. Egész héten fél hat fele keltem. A múlt héten is. Minden nap este nyolc felé érek haza, egyre többet kell dolgoznom és elég sok időt töltök tanulással és háromszor megyek vívni egy héten. Per pillanat szegényebb vagyok, mint a templom egere, fogalmam sincs, mit eszek jövő héten. Bár otthon van egy csomó minden, de kicsit unom. Minden nap egyedül fekszem le 10 óra körül, mert nagyon fáradt vagyok. Mosnom, vasalnom kell, bevásárolni és mosogatni. Rendet tenni, hajtogatni, fürdőszobát takarítani utálok. Nincs itthon a barátnőm, nem csajozok, meglehetősen visszafogottnak érzem a heti egyszeri berúgást. Még mindig cigarettázom, igaz, hogy csak hétvégén dohányzom intenzívebben. 

Azt hiszem, iszonyatosan boldog vagyok.

Szóval ide tettem fel végülis.

www.last.fm/music/mestahh/mestahh/Szep+dolog 

"Pannonia Vergiss Deine Toten Nicht, Als Kläger Leben Sie!"

Poeltenberg Ernő, Vécsey Károly, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Török Ignác, Nagysándor József, Aulich Lajos, Kiss Ernő, Knézic Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westenburg Károly, Schweidel József.

Értem én, hogy nagyon borzalmas dolog, ha valaki éhezik egy másik kontinensen és összeszoruló szívvel gondolunk a legyektől lepett, püffedthasú gyerekekre és gyógyszert és tiszta vizet mindenkinek a bolygón és mentsük meg az ezüstrókákat és támasszuk fel a Dodót. De addig ebben a kurva világban nem lesz rend, amíg az olyan embernek titulált állatokat, akik összeverték a barátomat mindenféle indok nélkül nem akasztják lámpavasra a picsába. Természetesen azok mellé, akik ellopták a Kex kisbuszát. Hogy a holló lakmározzon mindegyik ilyen aljas állatból. Nincsenek rá szavak, hogy mennyire dühös vagyok. 

 Megtanított várni. Megtanított évekig várni. Megtanított, hogyan csinálj olyan dolgokat, amiknek semmi értelme. Vagy látszólag semmi értelme. Megtanított alázatosan viselkedni. Megtanított a tiszteletre. Megtanított az udvariasságra. A lovagiasságra. Megtanított koncentrálni. Megtanított kikapcsolni úgy az agyam, ahogyan semmi más. Megtanította hogyan működik a testem. Megtanított rá, hogy ha akarom, akkor ez a szolga akármit megtesz nekem. Rajtam áll. Megtanított uralni. Megtanított arra, hogyan tűrjem, ha fáj. Megtanított szaladni, rohanni ahogy még soha életemben. Megtanított sírni. Megtanított elveszni, reményt sem látni és vakon hinni abban, amit mondanak. Megtanított bízni. Megtanított elbukni ezerszer és megtanított mindig, mindig felállni.Megtanított elviselni, ha valaki jobb nálam. Ha valaki tényleg jobb nálam. Megtanított fogcsikorgatva küzdeni, ha valaki gyengébb és mégis győz. Mégis vereséget szenvedni. Igazságtalanul. Soha bele nem nyugodni, hogy valaki érdemtelenül tapos el. Nyelni egy nagyot és az arcába nevetni. Megtanított nyerni. Mindig, mindent. Megtanított üvölteni, ordítani. Büszkének lenni. A barátaimat szeretni. Mindent megtenni, amit csak tudsz, hogy a másiknak jó legyen. Megtanított szeretni. Akkor is, ha előtte verekedtünk. Megtanított figyelni a kicsikre. Megtanított önfeláldozni. Megtanított nevetni, igazán. Megtanított igazán élni. Az ÉN sportom ilyen.