Ezen a csodás májusi csütörtökön gyalogosan indultam meg Los Angeles egyik dombjának a tetejére. A kocsimat a völgyben hagytam és kényelmes tempóban sétáltam fel a domboldalon sorban nézve a gyönyörű villákat, a medencéket, a medencék partján a luxuskurvákat. Hivatalosabb esetben feleségeket persze. A csodás autókat és a mesebeli gazdagság számtalan fényesebbnél fényesebb bizonyítékát, amikkel valószínűleg csak valami ócska sztármagazin címlapján találkozom legközelebb a wécén. Egyébként nagy nap volt a mai. Interjút készíthettem Mrs. Zarelli-vel. Biztos mindannyiuknak ismerős a név. Igen Zarelli, mint gyémánt. Mr. Zarelli az egyik, ha nem a legnagyobb gyámántkereskedő az egész partvidéken. Azonban Mrs. Zarelli nem csak ezért érdekes, hanem sokkal inkább azért, mert ő az özvegye az 1974-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt rocksztárnak, Bob Blurry-nek.
A házhoz érve szinte nem is hiszem el, hogyan lehet ennyi pompát bezsúfolni ekkora helyre. Persze az ekkora hely alatt ne akkorát értsenek, mint a maguk lakása. Sokkal nagyobbat. De a luxusnak ez a fajta esőerdei burjánzása még talán ide is sok volt. A kapuban Mrs. Zarelli várt már rám és barátságosan köszöntött, miután bemutatkoztam. Roppant közvetlen, kedélyes öreg hölgy. A személyzet gondolom szabadnapos.
Ahogy a nappaliban letelepedtünk és megkezdtük volna a beszélgetést, kiordított a nyitott, óriási ajtókon keresztül a kertbe.
- Boooooooooooooooooooooob!
Amikor azt olvasták, hogy Booooob, akkor ne arra gondoljanak, hogy B és egy Ó és egy B, hanem az a rekedtes, panaszos, inkább Á, mint Ó és hosszan. Boooooooooooooooob.
A válasz csak egy pillanatot késett:
- Mit akarsz? - morogta a kertből valaki.
- Hozzál nekem és az úrnak egy duplát jó sok jéggel, kérlek! - próbálkozott behízelgőbb hangnemmel Mrs. Zarelli.
- Az ég szerelmére Linda délután három óra, nem állhatsz neki vedeli megint. A múltkor is alig tudtalak kiszedni a medencéből. Nem vagyok már a régi. - válaszolta a hang ingerülten.
- Booooooooooooooooooooooob! Kérlek! - báobozta el magát ismét Mrs. Zarelli.
Ekkor én már meglehetősen nagy szemeket meresztgettem, hogy kinek is kiabál Mrs. Zarelli és vajon ki válaszol neki. Aztán eltelt egy perc csendben és a szobában megjelent Mr. Zarelli amúgy öregurasan két jókora adag duplával a kezében, levágta elénk a dohányzóasztalra és köszönés nélkül kicsoszogott.
- Köszi szépen Booooob!
- Richard! Richard! Az Istenit, legalább hívj a nevemen könyörgöm! - ordított vissza Mr. Zarelli.
- Mondja, miért hívja a férjét Bobnak? - próbálkoztam.
- Nem szereti a Robertet. A vén idióta. Agyára ment a rockzene. - kacarászott Mrs. Zarelli.
- Dehát nem is Robertnek hívják! - erősködtem.
- Persze, hogy nem! Frederick Blurati az eredeti neve. De az nem valami rocksztáros. Azért javasolta neki Alex, a menedzsere, hogy legyen inkább Bob Blurry. Az allitenál. Vagy mi.
- Dehát ő nem is Bob Blurry!
- Dehogyisnem aranyoskám. Csak hát kicsit megöregedett. Majd maga is megtudja. Meg aztán a rock&roll életforma. Örülhet, hogy ennyit megélt. Nem jósoltam volna neki ennyit. Ó azok a partik...
- De...
- Ha ott lettél volna, csak tátottad volna a szád. És Bob volt a központ mindenhol. Hihetetlen pulzáló energia, mint egy vulkán, ami bármikor...
- Már elnézést...
- kitörhet és hát igen. Sajnos megöregedett. Valami szerintem a fejében sem stimmet. Mostanában van neki ez a Richard mániája. Gondolom valami régi szeretője lehetett és most azt hiszi, hogy úgy átlényegült. Tudja sosem vetette meg a fiúkat sem...
- Elnézést, de...
- sok minden baromságot csinált, de én elnézem neki, mert az én kis Bobom csak engem szeretett úgy igazán. Máskülönben nem is lenne itt, ugye?
- De hölgyem. Bob Blurry 1974-ben meghalt. Kábítószertúladagolásban. Egy barátja talált rá egy szállodai szobában holtan, két alvó törpe prostituált és egy szintén halott transzvesztita mellett meztelenül.
- Jézusom! Akkor ez itt kicsoda? Ki ez az ál-Bob?
- Nyugalom! Ő az Ön második férje, Richard Zarelli.
- Bob volt szeretője?

Van amikor az emberek egy picit tehetetlenek. Például én egész éjjel nem tudtam aludni.

Nem kell megijedni, nem én vagyok ennyire perverz, csak egy Jim Morrison életrajzot iktattam be a tanulási folyamatba. Bár a másodikat Panka mondta. Az elsőt meg senki nem mondta, csak mittudomén. Késő van már na. Amúgy meg ha perverz vagyok, akkor mi van? Szerintem a velem azonos nemű halott kiskutyát kikötözni és análisan megszeretni, valamint megverni nem perverz.

Mára megjártam a hadak útját. Igazából csak annyit szeretnék leírni, hogy a mai diplomavédés próba szerintem egész jól sikerült, amit hiányosságnak róttak fel, azokkal ma kiegészítem a kis bemutatómat, aztán talán erről levan a gond. Igazából tényleg nagyon hasznos volt. Nagyon okos emberek segítettek mindenben és azt én nagyon szeretem. Bár miután az én köröm lement, azért kurva unalmas volt az egész :D
Lefelé menet egy fényszóróval nyomtam, mert hajnalban nem volt kedvem nekiállni ilyesmit szerelni. Aztán hazafelé kénytelen voltam. Azonnal eszembe jutott a Douglas Adams által vázolt szituáció, melyben mivel meg szeretnénk érteni, hogy hogyan működik a macska, szétszedjük. Sajnos azonban az első dolog, amit a macska szétszedése után kapunk, az az, hogy a macska nem működik. Ezzel a gondolattal a fejemben álltam neki életem első izzócseréjének. Megpróbálom szépen leírni.

Hősünk Veszprémben sétált a farkasordító hidegben vissza, az egyik mellékutcában hagyott járműjéhez. Már reggel észrevette, hogy szegény autó egyik szeme vaksin pislant bele a télbe, de nem törődött ezzel, mivel nem érezte magában az erőt, hogy most át tudna esni az Elsőn. Nem tudna hozzáérni most úgy először. Ő is csak olyan fajta ember volt, aki ordítva kérdezte volna meg huszadszor is, hogy "Értem, hogy gőzgép, de mitől megy.". Azaz nem volt az a mechanikai zseni. Bár gyermekkorának tekintélyes részét tette ki a mecsboxozás, valamint a papírból térbeli kisautók készítése, valahogy sosem nyűgözte le az, hogy mitől megy egy ilyen járgány. Előkotorta a kesztyűtartóból az autó kézikönyvét. Gondosan ott hevert, az eredeti tokjában, látszott, hogy még sosem nyúltak hozzá. Egyáltalán nem zavarta, hogy áll az út szélén és egy még nyomdaszagú könyvből bogarássza a már sötétedő veszprémi utcán, hogy "aszondja.... izzócsere". Nem érezte úgy, hogy ettől kevésbé lesz menő. Bár az azért hozzátartozik, hogy tulajdonképpen ezt az érzést csak részegen ismerte. Akkor roppant menő volt.
Szóval a kézikönyv szerint le kell venni az autó légbeeresztő rácsát. Ez már apróbb problémákat indukált, mivel nem igazán értette meg, hogy egy izzócseréhez miért kell levenni ezt az idétlen nevű alkatrészt. Olyan, mintha... Mintha mondjuk az embernek a  szemüvegét kellene levenni, ahhoz, hogy lássuk a seggét. Bár nyáron bizonyos roppant trendi hölgyeken már majdnem ezt megközelítő méretű napszemüvegek voltak. Szóval ott tartottunk, hogy levenni a csúnya nevű részt. Már ez magában hordozta a veszélyt, hogy legalább 25 helyen töri el a könnyű műanyag alkatrészt, de végülis problémamentesen lekerült az imént említett darab. Ezután következett a meglepetés. Minden lámpát három darab csavar rögzített a karosszériához. Ezek a csavarok valami olyan fejjel rendelkeztek, ami minden bizonnyal szabvány a Jupiter galilei holdjain, de Európában biztos nem. (éééérted?). Miután kiszenvedte mind a három csavart, utána kicserélte az izzókat. Vége.

Rájöttem, hogy ez a blog bizony a nyüszögőblog. Az imént megnéztem a statisztikákat, aholis meglepődve tapasztaltam, hogy az elmúlt napon 47 ember volt kíváncsi arra, hogy ma éppen milyen baromságot írtam.

A címben arra szerettem volna utalni, hogy per pillanat egy lassan már ismerősként köszönthető szituáció közepén ülök. Ugyanis ismét nem tudok elaludni. De ez nem olyan nem tudok elaludni, hogy próbálom, hanem annyira nem vagyok álmos, hogy meg sem tudom próbálni. Illetve hazudok. Az előbb próbálkoztam. Majdnem 10 percig feküdtem a sötétben. Hallgattam, ahogy a légbuborékok egyre idegesítőbb és valószínűleg egyre kaotikusabb táncukat járják a radiátorokban valamint az én idegeimen. Ez a probléma még annak köszönhető, hogy édesapám fegyújtotta a kazánt a közelmúltban és át kellett állnunk gázfűtésre. Azt azért nem tudom felérni ésszel, hogy ugyanazt a csőrendszert melegíti a gázkazán, mint a vegyestüzelésű, mégis, mikor a gáztüzelésűt használjuk, akkor a semmiből hirtelen légbuborékok keletkeznek az én idegesítésemre.
A másik óriási horderejű problémám a holnapi utazásomhoz kapcsolódik. Ugyanis le kell ruccannom a királynék városába, hogy az Információs Rendszerek Tanszéken megtartsam a diplomám próbavédését (nemcsak kötelező, de nagyon hasznos). Ez gyakorlatilag ugye azt jelenti, hogy a holnapi nap folyamán megközelítőleg 3 órát kell vezetnem, hogy 12-15 percet beszéljek egy húszfős társaságnak, akiket baromira nem érdekel, hogy én mit fogok mondani, valamint meghallgassam a húszfős társaság minden tagjának ugyanilyen előadását. Bár nem vagyok teljesen szkeptikus a dolgot illetően, mert jó kipróbálni magát az embernek az éles bevetés előtt. De akkor is. 3 óra autókázás, 9-17 óráig a semmiért ott ülés. Fogadok, hogy mindenki, aki ott ül, az államvizsgára akar tanulni, ahelyett, hogy a másik szerencsétlen, időkoldus egyetemistát hallgassa, aki szintén ugyanezen dolgokat preferálná. Az önzés ugye. Tetszettek volna tanulni, akkor nem lenne a végén kapkodás. Általános Iskola első osztályától kezdve szerettem volna ezt megvalósítani az életemben. Hiszen sosem kértek lehetetlent. Mégis mindig mindent az utolsó pillanatra kellett hagynom. Mondjuk például ezt a tanulást is. Mindegy, lesz egy erős hétvégém. Ezzel a felfogással csak egy probléma van. Tételezzük fel, hogy Mestinek rendelkezésére áll egy fél év, hogy felkészüljön, mondjuk a Edemos Kavinton - Elfelejtett szilveszter című ógörög bestselleréből, ami a New York Times szerint letehetetlen és a Styx folyón hajózva csak ezt olvassák. Most ha Mesti úgy dönt, hogy ő bizony a kijelölt időpont előtt egy héttel fogja csak elkezdeni a felkészülést (optimális becslés), akkor a rendelkezésére álló maradék időben azt csinálhat amit csak akar. Hiszen végülis fel tud készülni egy hét alatt is, csak akkor stresszelni fog sokat. Ehelyett azonban Mesti nekiáll stresszelni már a szabad periódus elején és nem is hagyja abba, kivéve azokat az időpontokat, amikor megiszik 10-12 sört és 4-5 röviditalt (optimális becslés). Szóval azt hiszem a módszertan a hibás. Elfelejtettem leszarni a dolgokat. Mindig azt hittem, hogy a felnőttek fontoskodnak és közben annyit fontoskodtam, hogy már olyan lettem, mint egy felnőtt. Valaki szabadítson meg ezektől, mert felnőttnek lenni rossz. Csúnya. Számlák. Felelősség. Rossz. Jó. Nem érdekel, csak túl akarok lenni ezen a kurva államvizsgán. Most pedig takarodok tanulni.

Vannak téli sportok. Amiket nem értek. Vázolom a körülményeket. Adva van mondjuk Joli néni, aki tisztességben megőszült, elérte a nyugdíjkorhatárt szépen a helyi Téesznél és nyugdíjba is ment. Joli néni jól érzi magát nagyon a bőrében, eltekintve attól, hogy mostanában elég rosszul alszik, valamint már megint az a fránya övsömör előjött, de majd jövő héten felhívjuk a doktort. Joli néni minden nap pontban 5:47 perckor ébred fel, majd nekilát a napi teendőinek. Ilyenkor télen is van ám munka nehogy azt higgyétek, hogy nincsen. Még a ház körül is. Amikor azonban besötétedik, akkor jön el az ideje annak, hogy Joli néni kikapcsolódjon. Felpattan a kivilágítatlan biciklijére és kerekezik vidáman bele a nagyvilágba.
Hát már bocsánat, de hova kerékpározik ez a kurvasok nyugdíjas este, télen, -10 fokban, hóban fagyban? Nem tudom felfogni ésszel. És teker és megy és teker. Érthetetlen.

Voltunk szombaton a kávéházban előszilveszterezni. Meglehetősen jól sikerült a móka, viszont egy fillérem nem maradt, valamint sikerült ismét komplett idiótát csinálnom magamból, valamint megbántani embereket, akiket nagyon nem szerettem volna. Azt tényleg szívből sajnálom. Akkor nem is gondolkoztam semmi ilyesmin. Becherovkával dolgoztam az este folyamán, sikerült szereznem egy piros női sapkát, de sajnos nem örülhettem a szerzeményemnek túl sokáig, mert a tulajdonos visszakövetelte. Ami örömhír számomra az két dolog. Sikerült találnom egy olyan széket, ahol nem lát a Vali és onnan vezényelhettem az összes részegnek, valamint a másik, hogy életben maradtam. Azt hiszem egyébként az estének csak negatív hozadékai vannak. Kezdeném, mondjuk azzal, hogy nem tudtam tanulni délelőtt, tekintve, hogy délután keltem. Valamint, hogy nem tudtam tanulni délután sem, mert szarul voltam. Este hétkor átmentem a Tomihoz, hogy uggorjunk már ki a kékcsíkos áruházba sört venni, mert holnap mégiscsak kell valamit inni. Aztán összeszedtük Kareszt is, akit nem kellett volna. Nem a személyével van bajom, csak a tartalommal. A mai nap folyamán eddig csak a vécéig volt hajlandó elmenni, oda is csak azért mert nem akarta összerókázni a szobáját. Gyenge ez a fiú. Nem biztos, hogy kihúzza a telet. Ilyen hozzáállással. Aztán meglátogattuk az áruházat, aholis végighallgattam, hogy ki mennyire van szarul, szóval én inkább befogtam a számat, nem akartam szegényeknek még növelni a problémáik számát azzal, hogy én sem voltam valami fényesen. Vettünk italt, találkoztunk Radóval, aki arájával volt vásárolni, gondolom parkettát, valamint ha egy picit is ad magára, akkor borotvát, mert azzal nem sűrűn találkozhatott az utóbbi időben. A parkolóban elrágtunk még egy cigarettát, aztán elindultunk az Estbe, hogy a két kolonc megihasson egy sört, én meg nézhessem. Ütközben apró baleset történt. Először a kórháznál a stoptáblánál. Még nem álltam meg, amikor azt hittem kifordul a belem, olyan büdös csapott meg. Ez volt Karesz diszkrét pukija. Ezt akkor még nem tudtam, csak ordítottam szépen, hogy melyik fingott. Erre mögülem kacarászott az előbb említett fiatalember. Na mondom remek. Tamás feje ekkorra már kint volt az ablakban és öklendezett. Gondoltam, nem lesz baj. Aztán a rendelőintézet környékén Károly megint elengedett egy galambot. Sajnos Tamás ez alkalommal nem tudta visszanyelni gyomortartalmát, szóval kidugta a fejét az ablakon és kedvesen összeokádta a kocsi oldalát. Meg a kárpitot is összenyálazta belül. Aztán hörög nekem befelé, hogy zsepit, mert hányt. Mondom persze, jó vicc. Aztán mikor egyre hangosabban visított a Karesz mögöttem a röhögéstől, hogy "Tényleg behányt, tényleg behányt". Akkor index, parkoló. Aztán kiderült, hogy tényleg. Szép sportcsíkot hányt az autó oldalára. Ettől Karesz annyire kedvet kapott, hogy az elfogyasztott két pirítóst visszaadta a természetnek. Majd autómosó, ahol vásároltunk egy Népszavát, meg két vizet. Az az újásg erre tökéletes. Beleolvasni nem mertem. Lemostuk a gépet, az estben elfogyasztottunk egy sört (én ugye nonalkoholik) aztán a két tróger egészen a parkolóig kibírta újabb hányás nélkül. Ott volt még egy verseny. Érdemes beléjük bármit is tenni. Holnap szilveszter. Vannak fogadalmaim is, meg minden.

Le fogok szokni a dohányzásról.
Le fogok államvizsgázni.
Gatyába rázom a kis életemet, mert összevissza csámborog.
Megtanulok gitározni.
Meg zöld teát fogok inni, mert most azt én kitaláltam okosan.

Ennyi lenne.
Boldog új évet mindenkinek!

Csütörtökön kezdtük a karácsonyozást. Mivel Panka hercegnőnek most volt a 18. születésnapja, ezért a nagy budapesti hidegben átmentünk hozzá Tamással és gondoltuk, hogy megiszunk pár italt a jeles alkalom tiszteletére. Én azt gondoltam, hogy nem nagyon sokat, mert másnap dolgoznom kellett. Ennek azonban rögtön be is tette a kaput az a tény, hogy a lányok már röviditallal vártak minket, amit meg kellett inni. Aztán az este hátralévő részében volt még nagyon sok közösgitáros ordítozás. Ez mindenkinek nagyon tetszett, kivéve a felső vagy alsószomszédot. Teljes, 20 éves, felelősségteljes önmagaként lejött a 45 kilójával közölni azt a tényt Pankával, hogy már 11 óra és csendben kellene lenni. Aztán természetesen kérése nem anyagiasult, mert okos agyunkkal nem igazán értettük meg, hogy mit hőbörög. Még soksok éneklés volt, aztán átváltottunk ektiviti nevű játékba. Szerintem a legnehezebb feladványt én írtam (hogy mutogatod el azt, hogy Huffmann-kód?), de a második legnehezebbet, meg én húztam, ami az volt, hogy barázdabillegető. Állítólag remekül tudom billegtetni a seggem. Ezt többször kellett megismételnem. Panka úgy gondolta, hogy amatőr tetoválóművészre itta már magát és az egész alkaromra egy postai levelezőlapot rajzolt. Aztán olyan fél 3 felé úgy döntöttem, hogy alszom. Mivel nem akartam Pankát kitúrni az ágyából, ezért lefeküdtem a földre, a babzsákokra. Be is takargattak rendesen. Ennek ellenére úgy fáztam, mint a vadászkutya, valamint nagyon nyomott a padló. Vagy én nyomtam nagyon a padlót. Honnan nézzük ugye.
Másnap Pakkendáré vagy fél órán keresztül keltegetett, aztán besuhantam melóba. Aztán haza. Illetve vissza Pankáékhoz. Összeszedtem Tomit, kaptunk enni, aztán usgyi karácsonyi ajándékokat vásárolni. Eldöntöttük, hogy könyvesboltba megyünk, mert a könyv az jó dolog. Tamás vett három példányt Al Pacino életrajzából. Idén mindenki azt kap. Voltunk kínaiban kajálni, hazamentünk megnézni egy szökést, összepakolni, aztán Tatára vonattal. Tamás annyira rosszul lett a buszokon, hogy félő volt, hogy lehányja valamelyik nyugdíjast. Egyébként ennek örültem volna, mert ezen a pénteken a sátán költözött az összesbe és valamennyi úgy kelt fel reggel, hogy karácsony ide, meg szeretet ünnepe oda, ma bizony be fogok szólni a Mestinek, akármilyen jóindulatúan is viselkedik. Szóval elegem volt az emberekből. Kb. ötre értünk haza a vonattal. Tamás azt mondta, hogy ha nem találkozunk fél 6-kor, hogy induljunk szórakozni, akkor ő otthon marad, szóval 3/4-kor már bandukoltunk a kávéház felé. Megmondom őszintén fogalmam sincs, mit csináltunk ott nagyon sokáig. Az biztos, hogy táncizás volt. Meg föl-le szaladgálás, meg ordítozás, meg szobornyalogatás, meg négerhipphopp táncolás (ebben azért elég ügyetlen vagyok). Hazafelé meg taxizás.
Szombaton elég korán elmentünk Avion koncertre. Előtte még Krisztiánnal beültünk egy helyre, ahol mindenféle szerintem vicces dolgok történtek, de nem írhatom le. (Kirakat - Frodó) Na erről nekem eszembe fog jutni azt hiszem. A kávéban azt hiszem elpusztítottam a töményállomány nagy részét, valamint magamat. A koncert viszont remek volt és táncoltunk is sokat. Valamint nagyon sokat kiabáltuk Tamással, hogy a háromszor szóltam rád-os Edda számot játsszák. Persze nem játszották, mert nem szeretnek azért annyira minket. Próbálkoztam ismét a vezényléssel a tömegnek, de valami szenzor lehet a Vali szemében, hogy azonnal kiszúrja, ha székre állok és küldi máris valamelyik segédjét, hogy azonnal szálljak le. Pedig remekül vezényelek a tömegnek. Most sajnos csak kis időm volt rá. Meg megpróbáltam légies tündérként Karesz ölébe suhanni az egyik asztal tetejéről. Szerencsétlen mire ki tudta mondani, hogy ő nem szeretné ezt a mutatányt, addigra már a levegőben voltam és. Szóval puff. Meg hempergés. Meg ordítva röhögés. Megpróbáltam feltápászkodni kb. mint egy idomtalan, hátára fordított óriási cserebogár. Persze most ne egy nagy, idomtalan, hátára fordított cserebogarat képzelj el, hanem mégis azt, de nagyon részegen. Karesz úgy gondolta, hogy kihasználja a helyzetet és feleslegesen tobzódó szekszuális energiáit rajtam fogja levezetni. Nem is értem, miért tiltakoztam, azt az egy percet csak kibírja az ember. Aztán hazamentünk. Azt azt hiszem már le sem kell írnom, hogy az esténkénti rendkívüli felszabadulást, örömöt másnap precízen követi a hihhhetetlen fokú rosszullét.
Tegnap voltam karácsonyozni a mamáméknál, ahol úgy döntöttünk a húgommal, hogy az összes fellelhető viszkit megisszuk. Ennek az lett a következménye, hogy Zsófika már az ajándékozás előtt majdnem bepisilt a röhögéstől. Jól az ilyen családi rendezvények. Mindenki üvölt, mi meg részegek vagyunk és ingyen van a szesz. Aztán 9 felé eljött értem Panka, még a hugom a folyosón adott a kezembe egy pálinkát, mint a maratonon a futóknak italt. Mindenféle szórakozóhelyen voltunk, ami csak nyitva volt és mindegyik helyen addig, amíg nyitva volt. Aztán valamikor kicsit még az én értékrendem szerint korán, hazament Dió és Panka és ott maradt a kemény mag, hogy folytassa az estét. Egyébként elég csúnya véget ért. Ákos volt olyan kedves, hogy hazahozzon minket, ,útközben a sorompónál kihemperedtem a kocsiból. Nem tudom, hogy sikerült, de mindenképpen általános derültséget okozott kis barátaim között a járműben. Nekem azért nem volt olyan természetes a mosolyom, mert összekoszoltam a dzsínszem.
Egyébként a mai nap volt a korona minderre. 7:41-kor arra ébredtem, hogy egy üvöltő 100 kilós kopasz ember rúgja rám az ajtót és ordít, hogy baj van. Ez édesapám volt egyébként. Drága atyám felgyújtotta a kéményt. Menni kellett segíteni. Mármint, ha én seggmásnaposan, csukott szemekkel, egy mackóban és papucsban segítséget jelentek. Kimentem a teraszra és mikor az egyik szememet kinyitottam, láttam ám, hogy valóban az egész tető alól dől a füst. De hát ugye ki vagyok én, hogy megmondjam neki mit csináljon. Így a mérnöki szemléletemmel megszakértettem a kialakult szituációt és azt a tanácsot adtam faternak, hogy hívja a tűzoltókat, én meg visszamegyek aludni. Ha eléri a szobát a tűz vigyék ki a gitárjaimat, meg az erősítőt és keltsenek fel.
Aztán délelőtt még beszéltem egy olyan emberrel, akivel talán nem kellett volna, de végülis mindegy, amúgy sem volt túl jó kedvem. Utálom a karácsonyozást.
Annak azért örülök, hogy rájöttem, hogy nekem vannak a legkedvesebb, legszebb, legokosabb, legaranyosabb barátaim. Őket nagyon-nagyon szeretem és Nagyon Boldog Karácsonyt nekik. Szilvesztert nem említem, mert egy helyre megyünk.
Valamint Nektek is áldott ünnepet. Fenyőt nem felgyújtani. Bejgliből hagyni öcsinek, huginak. Faternak nem kibontani a negyedik üveg bort. Ha mégis nem ordítani vele a teraszon az én már mindenkiben csalódtam kezdetű dalt. Csók.

Azért jó lenne, ha lenne rendes családom. Olyan igazi. Minden karácsonyra azt kérek.

Ezt a dalt eddig csak egy barátom előadásában hallottam. Nagyon nagyon tetszett. Ma megkerestem és meghallgattam és most is nagyon tetszik. Sajnos a barátságunk azóta... hmm... megkopott. Remélem róla nem szól, ha már rólam egy picit igen.

Az imént fejeltem szét egy zacskó szeletelt kenyeret. Azonban ettől nem sikerült elsajátítanom a Lempel-Ziv kód működését. Vagy hogy a faszomba hívják. Még van mára három tételem. Legalább jókat nevetünk magunkon itt az albiban, hogy senkinek nem megy annyira a tanulás. Kivéve Tamást, mert az egy stréber. Köszönöm a figyelmet.

Az előbb fejeztem be egy könyvet. Természetesen tanulás helyett. Nem bírtam letenni. Nem hiszem, hogy arról szól, amit én megértettem belőle, de nagyon megijedtem, hogy rólam is szól. Ha már valaki másról szól, akkor is ijesztő. Aztán rögtön eszembe is jutott, hogy nem tanultam ma még szinte semmit sem. Na ez hazugság volt. Nem tanultam semmit sem. Sokszor eszembe jutott, hogy most már neki kell állnom, de nem tudok. Csak az eredményt szeretném már, de nem tudok érte semmit tenni. Legalábbis most nem. Talán, ha ezeket leírom, akkor utána. Január harmadikán lesz a próbavédés. Igazából attól nem tartok. Ma még megcsinálom az előadás vázlatot, elküldöm a témavezetőmnek és akkor azt kipipálhatom. Azon kívül van majdnem 80 tételem, amiből eddig megtanultam mondjuk 12-őt. De azért nem annyira, hogy álmomból felkeltve is tudnám. Pedig ezeket annyira szeretném megtanulni. Nehogymár az államvizsgán makogjak, meg valamit ne tudjak. Lehet, hogy ettől az államvizsgától ijedtem meg. Mi lesz, ha vége lesz? Az utóbbi hét és fél évben egyetemista voltam. Dolgoztam az utóbbi másfél évben, de egyetemista voltam. Volt egy cél. Diplomát kell szerezni. Az, hogy dolgozom, csak mellékes. Mert mindig az volt a legfontosabb, hogy befejezni az iskolát, mert valahogy úgy képzeltem, hogy akkor kezdődik az élet. Akkor hirtelen varázsütésre mérnük leszek és minden beleugrik a helyes keréknyomba és csodálatosan fog alakulni minden. De most egy picit inkább azt érzem, hogy az égadta világon semmi sem fog megváltozni. Leállamvizsgázom. Nagyon fogok örülni neki, nagyon berúgok. Aztán ugyanaz lesz minden. Kivéve persze, hogy nem lesz cél. Nem lesz olyan dolog, amiért érdemes lesz csinálni. Bár, ha belegondolok most is csak a maga a tény mozgatja a dolgokat, hogy kell a diploma. Nem pedig az, hogy nekem kell. Nekem is kell persze, mert jó, ha van és álláskeresés, meg boldogulás, meg minden, de nem miattam kell. Tegnap jöttem egy picit rá, hogy talán miért kell tanulnom. Ha tanulok és le tudok államvizsgázni és nem nyomaszt többé az, hogy gimnáziumi érettségi csak a végzettségem, hanem mérnök leszek, akkor lesz időm fontosabb dolgokra. Mondjuk magamra. Az embernek tényleg arra van ideje, amire akarja, hogy legyen? Nálam ez valahogy nem működik. Most nem működik. Nem akarom, hogy működjön? Minden héten eltervezem, hogy hogyan fog kinézni a hetem. Évek óta. Sohasem sikerül. Minden alkalommal kudarcot vallok és következő héten megpróbálom. Újra. Pedig tudom, hogy el fogok bukni. Igazából nagy dolgokat nem tervezek. Csak egy pici rendszert. Egy egészen picit. Egyszer sikerült az életemben úgy érezni, hogy minden rendben van. Sajnos csak nagyon rövid ideig. Lehet, hogy jobb lett volna, ha sosem tudom meg, hogy az milyen érzés, mert akkor most nem is vágynék rá annyira. Nem tennék az életemben minden dolgot patikamérlegre, hogy ahhoz képest ez a dolog éppen mennyit nyom. Vagy lehet, hogy éppenséggel az életem legnagyobb ajándéka, hogy tudom, hogy az milyen érzés, mert vannak, akiknek sosem adatik meg még a lehetőség sem, hogy így érezzék.
Ma úgy éreztem magam, hogy bármit megadnék azért, ha azt, ami bennem él, a dolgok, amiket gondolok, amiket érzek csak úgy kifolynának a fejemből, és mindenki, aki csak él egy egészen picit meginna belőle és abban a pillanatban ő is tudná, amiket én és akkor értené. Nem nagyon értené, de egészen picit. Én pedig egy egészen picit érteném az egész világot. Az is elég lenne, ha kiabálhatnék és mindenki hallaná, amikor azt ordítom, hogy "Létezem, basszátok meg!". Bár, ha belegondolok, ki nem szarja le, hogy valami idióta azt ordítja, hogy létezik. Van nekem elég bajom, nem? Azt hiszem gitároznom kellene most sokat, hogy meg tudjak magyarázni magamnak dolgokat. De előtte tanulnom kell. Majd január vége felé elkezdek gitározni. Akkor pedig egy pár pillanatra olyan csodás lesz minden. Még annak is, aki sosem fogja hallani.

Íme legújabb albijátékunk. Ehun -e. Tamáska egyelőre magabiztos fölénnyel vezet, pedig a filmnézés elején kezdtük és nagyon csöndben ültük végig. A Felforgatókönyv című film azt hiszem, mindenkinek kötelező. Már csak azért, hogy tudjuk értékelni a nüansznyi ajándékokat az élettől. Talán attól lesz mindenkinek sokkal, de sokkal jobb.

Van egy érdekes állatka. Már eleink is megfigyelték, hogy a Graffitsus (éjszakai kávé- valamint cigarettaevő emlős, amelyet a van der Waals erő tart össze) ezen a napon készíti el fészkét. Az aranyos kis állat ilyenkor bemerészkedik a falvakba, könyvtárakba is és onnan ókori szerzők műveinek fénymásolatát gyűjti össze pofazacskójába, amit a hátán hord az állat és hátizsáknak nevez a köznyelv. Ezekez aztán vackában cafatokra szaggatja mellső mancsaival és oda vackolja be magát és nem is mozdul egészen a deákok vizsgaidőszakának végéig. Ezért szeretnek fénymásolni Árpád napkor a deákok. Hiszen a Graffitsus-t rendkívül eszes állatnak tartják. Húsa nem ehető, keserű nikotinízű, bár nagyon könnyű zsákmány a vadászoknak, hiszen látása nagyon rossz. Trófeáját azonban nagyon kedvelik a heves vérű vadászok, mert ha mégis észreveszi üldözőjét, nem adja olcsón a bőrét, hangosan sikolt, valamint meghívja őket rövidre és akkor aztán a vadásznak annyi.

A tegnapi történetben szereplő személyek puszta kitalációk, bármiféle egyezés a véletlen műve. Péntek estéim során egyetlen személynek sem esett bántódása. Tengerimalacoknak sem.
Ma csak rövid mondatokban prezentálom a napomat.
Reggel rosszullét. Utazás közben tanulás. Közben rájövés, hogy ostoba vagyok. Munkahelyen nyűglődés. Mindenféle idióta táblázatok bogarászása. Fejfájás. Kávé, de nem segít. Anyuka felhívása, hogy táppénz legyen. Délutánra nagyjából meggyógyulás. Táppénz terv kuka. Hazajövés. Boltba menés, mert kibaszott Tomikának be kellett vásárolni, nehogy éhen haljon.
Tanulás.  Ostobaságom mélységének újabb felismerése. Tanulás. 10 perc szunya. Tanulás. Tanulás. Tanulás. Andris ma sajtos talléros pizzát evett. Azt hiszem, Ő a világ legnagyobb gasztronómiai hülyéje. Már ha van ilyen fogalom.

Azt nem tudom, hogy megemlítettem -e, hogy csütörtökön vettem erősítőt. Ennek nagyon örültem aztán. Az egyetlen negatívuma a dolognak az volt, hogy a drága jószág huszonvalahány kilogramm és a Blaháról kellett eljuttatnom a budai hajlékomba. Ebben segítségemre volt Tamás, aki önzetlenül felajánlotta, hogy eljön segíteni. Persze, miután megkértem. Annyira eszesen kifundálták az erősítő gyártói a dobozolást, hogy semmiféle fogást nem lehet rajta találni. Szóval meglehetősen kényelmetlen volt a cuccolás. Viszont kiderült, hogy busszal pontosan két sörnyi távolságra van az albérlet időben a budai lakásunktól. Tamás ment a csajához este, szóval sietni is kellett. Tomika a sietés fogalmát úgy értelmezte, hogy tusolás közben bekapott négy felest. Aztán mi voltunk a Dózsa kocsmában is, ahol trécseltünk Pankáékkal (aki hozott szaloncucut, köszi). Aztán hazafelé megkóstoltuk a keletinél a legcsípősebb gyrost, aztán mégsem mentünk mulatni, pedig eredetileg az volt a terv. Ákos le is baszott. Illetve sms-ben közölte, hogy pöcskalácsok vagyunk. Annak ellenére, hogy kultúrált szórakozás címén nem vedeltem és ordítottam hajnali fél ötig, reggel meglehetősen fájt a fejem. Hazafelé úton aztán annyira nagyon siettem, hogy nagyon, hogy elkapjam a szalagavató táncok próbáját, mert az unokaöcsém is táncikált, meg Dórika is és szerettem volna mind a kettőt megtekinteni. Aztán ezt meg is tettem, mert éppen odaértem az elejére. Utána voltam vívógálán. Annyira hamar odaértem, hogy nem is volt még a kutya se ott, ezért a kávéban töltöttem az időt a gála kezdetéig. A gála egyébként remek volt, bár részletekkel senkit nem untatnék. Bár megmondom őszintén, a tőrözés részt nem élveztem, ki is osontam sörözni a kávéba, de végülis visszaértem a párbajtőrre, ami aztán nagyon tetszett és el is szontyolodtam, hogy én miért nem vívok. Ez különböző agyi folyamatokat indukált, aztán most ott tartok, hogy államvizsga után valahová el kellene menni. Tényleg nagyon szeretném, mert nagyon hiányzik. Arról nem beszélve, hogy valami minimális mozgás talán megakadályozná, hogy ne nézzek úgy ki, mint egy beszélő gardrób, tokával, meg sörhassal. A vívógála után találkoztam Zsuzsival, aki aztán végülis nem tudott feloldódni a kávéházban nagyon, szóval hazasuhant. Viszont megfejtettünk pár dolgot az asztalnál a további megbeszélések során. Képzeletbeli milliomosok lettünk. Azon a nyomvonalon indultunk el, hogy ugye valami roppant okos emberek kifejlesztették az ún. aranytablettát. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy kis kapszulában nagyon vékonyra sajtolt aranyszalagok vannak. A kapszula bevétele után az outputban tehát arany szalagok lesznek. Azaz arancsíkokkal díszesített szarod lesz. Ez annyira megfogott minket, hogy kifejlesztettük a szagosított fingot, ízesített, színesített spermát. Már csak egy orvos kell, aki mindezen csudás ötleteket megvalósítja. Már most mondom, hogy Sanyival levédetjük a szabadalmi hivatalban, szóval ne próbáljátok meg lenyúlni. Aztán ha emiatt kurvagazdag leszek, akkor ülhetünk egész nap ugyanott és tervezhetünk még soksok mindent.
Szombaton voltam Pesten az erősítőért. Voltunk vásárolni is, Zsuzsi megetetett, megsétáltatott a plázában, megnéztünk egy pár rucit. Igazából nagyon szerettem volna illegetni magam minden egyes ruhadarabnál, mint a filmben a vicces buzik, de aztán letettem a tervről. Tulajdonképpen nagyon jó dolgom volt, mert a vásárlás aktusát Zsuzsi bőven a tűréshatárom alatt befejezte. Hazafelé meg majdnem nekünk baszódott egy valami nagy dzsipp az előzésnél. Nem voltam a helyzet magaslatán az autóban az biztos. De azért rendben hazaértünk. Este meg elmentünk koncertezni Siófokra. Ilyen okádék hangosításon nem sokszor játszottam. Egyébként én jól éreztem magam. Azt hiszem a többiek is, mert Ákos bevert egy üveg vodkát. Karcsi meg nagyon gyenge, mert mikor elvonultunk csendben átadni a már megivott italokat újra a természetnek, akkor csak nyáladzott. A koncert egyébként nem volt rossz szerintem. Kivéve természetesen, hogy a végén "a földön nincsen" helyett "mélyen nyasgem" -et énekeltem. Hazafelé volt egy kalandunk is. Fehérvárnál szóltak, hogy a kisbusz hátulja nyitva van. Ákos szerint ez annyira vicces volt, hogy még Zámolynál is visított a röhögéstől. Én szerintem aludtam. Ha nem aludtam, akkor ittam és cigarettáztam. Sajnos a szuper verdánk már induláskor hengerfejes volt, ami ugyan fogalmam sincs mit jelent, de állítólag nem a normális állapot. Szegényke egészen a hazafelé út majdnem végéig kibírta. A Tata táblánál adta meg magát. Onnantól gurulni kellett vele Kex lakásáig. Kex átvitt minket a kávéba. Ott aztán mindenki elfoglalta magát. Én elsősorban ordítoztam, mert úgy gondoltam, hogy ezzel tudok leginkább önkifejezni. Meg azt hiszem táncoltam is. Az biztos, hogy megint megpróbáltam felmászni mindenféle székekre, hogy onnan vezényeljek az egyébként egyre fogyatkozó tömegnek. Meg ittam mindenféle italokat nagyobb mennyiségben. Meg találkoztam verhetetlen hányókirályunkkal Tengerimalackával is, aki nagyon aranyos volt, de roppant részeg. Bár minősíteni nem minősíthetem, mert ugye én is sapkasál voltam. Tengerimalacka az est nagy részét hánykolódással töltötte, ebben segítségére volt az angyalok kara, akik nem hánykolódtak, csak segítettek neki. Aztán egyszercsak sajnos vége lett a mulatozásnak. A felkapcsolt fények alatt egy ember üvöltözött csak a takarító személyzet közepette, hogy kezdődjön már el a buli. Jómagam. Aztán kitessékeltek. Sajnos. Hazataxiztam és a vasárnapot rosszulléttel töltöttem. Ezen kívül voltam Zsuzsival kávét italozni. Többek között ismét megerősítést nyert a gyanúm, hogy hiába fürcsizem, meg hiába mosok fogat a pórusaimból attól még árad a szesz csudás illata. A délután többi részét is rosszulléttel töltöttem. Aztán hatkor fel is indultunk Pestre két kibaszott rabszolgámmal, valamint Tengerimalackával, aki valami isteni csoda folytán túlélte az éjszakát. Pedig összehányta a bátyja szobáját is. A vonatúr ismét remek volt. Kb. egy húszszemélyes vonattal utaztunk fel három és fél ezren Budapestre. Csodás intézmény a MÁV. Sose nézzétek meg az Amerikai pite 5 című filmet, mert egy fos. Most mivel Tamás befejezte egy perces megbeszélését Zsöfivel (blog) ami kb. negyvenöt percre nyúlt, ezért most én is berekesztem a blogírást, aztán rárúgok erre a kis szarházira, hogy nézzünk meg valami filmet. De nem ám valami ilyesmit. Hanem komolyat. Mondjuk a Kikbokszharcos 7-et. Annak legalább van mondanivalója is. Két remek nótát tanultam tegnap.

Edd meg a buktát, edd meg a perecet, dübörög a traktor, szántsd fel a terepet.

valamint.

Tutankamon elszívta ja a pipáját.
Megkívánt még három tepsi piránját.
44-ben partizán volt az anyja,
Kedvence a medvekrémes lazannya.

Ma ébredési rekordot döntöttem. Mármint az elmúlt egy hónapot tekintve. Kivéve persze azt az esetet, amikor szolidaritásból felébredtem kb. 30 pikoszekundumra egyszer hajnali 6 órakor. A rekordidő 7:40 perc. Szuper. Azért így is majdnem elkéstem, mert annyira kényelmesen kávéztam reggel, hogy elnéztem egy picit az időt. A délelőttömet szigorúan dolgozással töltöttem, a menetrendszeri agyvérzésem most átcsúszott délutánra. Elmesélem, hogy történt a dolog. Tamással megbeszéltük, hogy kinyomtatom neki négyoldalas kis értekezését a középkori városok nemtudommilyéről, amit le kell ma adnia. Elküldte nekem emilben. Teljesen nyugodt és kiegyensúlyozott voltam, amíg meg nem nyitottam a dokumentumot. Illetve egészen addig, amíg meg nem próbáltam kinyomtatni. A kis cégünknél van vagy 3 millió hálózati nyomtató. Kérésemre Timbuktuban található nyomtatókat is felajánlott a kompjúter, de én valamiért a mi épületünkben lévőt preferáltam volna, mert finnyás vagyok és nincs kedvem ebéd után Timbuktuba menni. Bár lehetett volna azt csinálni, hogy kinyomtatom ott és elfaxolják. Szóval a Word nevű csudás program a valóban óriási elvárásként elkönyvelhető nyomtatási kérelmemet az intim szférájába való olyan mértékű betolakodásként értékelte, hogy azonnal beszüntetett mindenféle interakciót irányomba. De nem csak ezen feladat végrehajtása során, hanem a nap további részére. Valószínűleg meghallotta édesanyjának emlegetését és megsértődött. Azonban azt már nem gondoltam volna, hogy a Word annyira megsértődik, hogy szól a Clearcase-nek és a hátam mögött kipletykálnak és ő is megsértődik rám. Pedig nem is bántottam. Egészen addig, amíg nem tagadta meg a szolgálatot. Onnantól kezdve azonban nagyon szerettem volna, ha a számítógépen van egy rész, amit ha megrúgok, akkor nagyon fáj neki és én láthatom, ahogy vinnyog. Konkrétan majdnem szétbontottam az íróasztalomat is. A legidegesítőbb az volt, hogy természetesen ilyenkor jut eszembe minden olyan dolog, amivel a kis problémákat meg lehetne oldani, de kipróbálni nem lehet. Igaz, hogy Solarison ki lehetne próbálni, de a Solarist gyűlölöm. A Windowst is. A számítógépeket is.
Hazafelé beugrottam beteglátogatni, mert Pankát ledöntötte a lábáról valami titkos afrikai vírus és éppen haldoklik. Legalábbis úgy képzeltem, hogy mikor megérkezem, akkor melegvízes lavórban a lábával, hőmérővel a szájában egy nagy forró tömlővel a fején ül a szoba közepén és vacog. Ehhez képest ugrabugrált, kiöntötte a kávémat, meg megitatott velem valami - nagy jóindulattal dinnye ízűnek csúfolt - teát. Sokat. Meg trécseltünk sokat is, aztán megetettek Anna által készített csudifinom rakott zöldbabbal. Anna, puszi. Ezen kívül megszereltem a mosdójukat. Panka agyában megszületett az ötlet, hogy levágatja a haját Jocóval, aki a szomszédjuk. Jocó fodrász. Bár Panka Jocó kedvesével akarta levágatni a haját,  aki nem fodrász, hanem virágkötő.
Hazafelé találkoztam a boltban a világ legtahóbb pénztárosával. Persze rendben van, hogy fáradt, de hogy köszönés nuku, a visszajáró odabaszása az asztalra kicsapta a biztosítékot. Természetesen ez csak abban nyilvánult meg, hogy magamban morogtam. Persze jól esett volna belehúzni a fejét a kártyaolvasóba. De ugye úriember nem ver pénztárost újholdkor.

Mindenkinek Kötelező lélekfényezés

Voltam a hétvégén moziban. Megnéztem az 1408 című filmet, amitől tartottam picit, mert horrorfilm vagy mi. Tulajdonképpen már a bevezetőnél összeszartam magam, az egyetlen dolog, amire figyelni tudtam, hogy ne sikkantgassak egy-egy teatrálisabb hanghatásnál, vagy hirtelen megjelenő rémpofánál. De aztán így visszagondolva mégsem volt annyira félelmetes a film, inkább elgondolkoztató. Annyira durván szembesült a filmbéli úriember a félelmeivel, hogy szerintem ezt nem biztos, h ki lehet bírni ép ésszel. Mégis a filmben a legjobban az tetszett, amikor már rászarik mindenre és ha már meg kell dögleni, akkor elegánsan kell. Felgyújtja az egész szobát a picsába, aztán leül és rágyújt egy cigire. Nekem rögtön az ugrott be, h a szobában lakó összes lélek megszabadul, mert tázben az Isten ugye. Aztán valahogy így lett.
Szombaton voltam diszkréten rövidezni kispajtásaimmal, ami azt eredményezte, hogy vasárnap egész nap szétszakadt a fejem. Valamint majdnem bekerültem az esti hírekbe, mert megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy a velem egy fedél alatt élő embereket egy vasvillával sérelmükre megölöm és elásom. Ugyanis aludtam volna. Ezt mindenki olyan toleránsan kezelte, hogy amikor bejöttek a szobába valami roppant fontos indokkal (pl. ing felakasztása), akkor nagyon csendben voltak. Mikor kimentek, akkor olasz család mintájára üvöltés. Aztán én is megkértem őket kultúráltan, hogy "kussoljatok, basszátok meg". Kedves kérésem nem maradt válasz nélkül. Már amennyiben szerény személyem illetve civilizált kérésem teljes ignorálása válasznak számít. Lehet, hogy nem hallották. Legközelebb hangosabban kell ordítanom.
Tamással megbeszéltük, hogy felmegyünk a hatos vonattal, mert a nyolcassal csak későn érünk haza. Bandika (Memmio) már fent volt. A hétvégéje remekül telt, szombaton volt szórakozni, aztán ezen tevékenység keretein belül összehányta a Nyugatinál az első szembejövő telefonfülkét. Pedig szegény telefonfülke tuti nem akart mulatni. Ez a Bandi már csak ilyen rokkos arc. Vasárnap meg haldoklott. Gondolom a lelkiismeret furdalástól, nem a szesztől. Tomika hozott az útra egy köbméter pálinkát, mert hogy ideges. Szerencsére eme remek italból nem ittunk túl sokat az út alatt, így még viszonylagos szellemi épségben érkeztünk meg honunkba. Megrendeltük a kötelező vasárnapi pizzát, amit természetesen nem bírtunk megenni, megbontottuk a kötelező filmnézős vasárnapi sört, aztán usgyi filmet nézni. Amit természetesen nem néztem végig, mert ismételten belealudtam. De majd bepótolom valamikor.
A mai napon nem mondanám, hogy kidobott az ágy. Konkrétan alig bírtam összekaparni magam. Az egész napom ennek a csudás szellemi, fizikai zombi állapot jegyében telt. Viszont van egy kérdésem.

Kellene nekem olyan, hogy koordinátarendszerek nagyító algoritmusa. Konkétan adott egy koordinátarendszer, egy raklap adattal, amiket át kell fordítani a koordinátarendszerbe arányosan, lehessen nagyítani, scrollozni, valamint közben a koordinátarendszert átméretezni. Ti vagytok az utolsó reményem. Valamint az, hogy most megint nekiállok és megint megcsinálom előről, mint az elmúlt héten huszonháromszor és kurvaanyázok, mert megint nem fog menni. Hát ennyire butuska lennék? Félelmetes elmém már megkopott és az idő rozsdája vonta be szinapszisaimat? Mindenféle logikai buktatót könnyedén felismerő szememre hályogot vont már a kor? Hát valószínű. Akkor most két megoldásom van. Elszívok egy cigit. Megiszom egy sört. Valamint leszarom.
A diplomamunkával kapcsolatos dolgokat viszont elintéztem. Mármint amit ma tudtam.

„Ha jellemeznem kellene a mai helyzetet, azt mondanám, hogy az az orgia utáni állapot. Az orgia a modernitás kirobbantásának, a minden téren való felszabadulásnak a pillanata. Politikai felszabadulás, szexuális felszabadulás, a termelő erők felszabadulása, a pusztító erők felszabadulása, a nő felszabadulása, a gyermeké, a tudattalan ösztönöké, a művészeté. A valósnak, racionálisnak, a szexualitásnak, kritikának és anti-kritikának, növekedésnek és növekedési válságnak. Végigjártuk a tárgyak, jelek, üzenetek, ideológiák, gyönyörök termelésének és virtuális túltermelésének minden ösvényét. Mára mindent felszabadítottunk, minden játszmát lejátszottunk, és itt állunk mindnyájan együtt a nagy kérdés előtt: Mit tegyünk az orgia után?”

(Jean Baudrillard  - A rossz transzparenciája)

Pénteken már annyira tanultam, hogy reggel megint elkéstem. Legalábbis a tervezett reggel 7 órási beérkezést illetően. Nagy elszántam dolgoztam, aztán repültem haza a vasparipán, hogy nehogy megbüntessen a Kántri szakszervezet, hogy elkések az indulásról. Közben Ákos írt egy emilt, amiben röviden összefoglalta, hogy micsoda egy elkényeztetett, anyagias, 10 éves kis pöcs vagyok, valamint basszam meg. Ezen nem húztam fel magam annyira, mint amennyire kellett volna, ami jó dolog. Dobos nélkül szarul szólnak a számok. Legközelebb nem menekülsz kis genya. Lefelé úton az egyetlen vicces esemény az volt, hogy Karcsika nagyon szeretett volna megszabadulni a hólyagját feszítő anyagoktól, de a megállás még messze volt nagyon. Panaszosan hangott is adott annak a félelmének, hogy nem teljesen ura már a helyzetnek, valamint, hogy "bazmeg már szorítom a rudam". Ez gondolom azt jelenti, hogy jobban kellett neki pisilni, mint nekünk. Aztán megálltunk, Károlynak orgazmusa lett. Induláskor beültünk a kocsiba. Csak egyvalaki nem. Károly. Kex nagy gázt adott, halljuk ám, hogy valaki dörömböl. A poént az tette igazán szellemessé, hogy az autóban utazó három emberből, egyedül csak a sofőr vette észre, hogy valaki hiányzik. A másik két utas nem igazán. Megérkezésünk előtt összeszedtük a Liszit, meg a Benyót, aztán suhanás Szekszárdra. Bepakoltunk, kb. 3 másodperc alatt beálltunk. Ugye 10-16 éves lányok a közönség. Szerény személyem nagyobb mennyiségű sör betankolása után úgy gondolta, hogy helyes dolog lenne úgy kezdeni a koncsertót, hogy "XY vagyunk, Tatáról jöttünk, ami kurvamessze van". Ezeke után az egész koncertet ez határozta meg. Karesz megosztotta a közönséggel azt a nézetét, miszerint a szerelmes számaink arról szólnak, hogy engem elhagyott a barátnőm, mert megcsaltam két fiúval. A kedves közönség nagy része annyira vette a poénjainkat, mint monjuk én a Sasjózsiét. Semennyire. Annak a kevésnek, aki értékelte, annak nagyon köszönjük. Hazafelé út előtt megittunk gyorsan pár kaktuszlevet, hogy meglegyen a hangulat, aztán irány Paks. Ugye a Lisziéket hazavinni. Liszi összehányta az összes fellelhető zacskót a buszban. Ennek Kex örült a legkevésbé. Aztán mikor távozáskor az egyik batyut felhelyezte a kocsi tetejére, Kex elmagyarázta neki, hogy melyik testrészét, az autó melyik részéhez fogja hozápattintani többször. Ezt okosan felfogta, a csomag lekerült a tetőről.
Hazaérkeztünk. Hajnali fél 3. Én úgy gondoltam, hogy még mindenképpen van a városban valaki, aki tudni szeretné, hogy nekem milyen jó, valamint semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy én most feltelefonáljam. Ezért telefonáltam is, de a várt siker elmaradt. Ki tudja, miért :) Szombaton egész nap nem tudom, mit csináltam, délután csoportos kólázást hajtottunk végre a Hargitában, aztán hazajöttem tanulni, aztán hajnali fél háromra már itthon is voltam, mert elmentem autókázni ide, meg oda is. Meg megetettek velem egy gyrost. Meg még csocsóztam is. Ugyan kikaptunk, meg közben seggberúgtak "nyújtás" címén, de azért rrrremek volt. Elszívtam egy csomó ssssszaros szofiáne szigarettát, meg soproni ssssszűzet iszogattam. Viszont Valikám lehet, hogy örülni fog, mert hittérítek. Ma meg egész nap tanulgattam, meg aludtam, meg minden ilyesmi.

Már két napja szét akar szakadni a fejem. Ez ugyan valószínűleg ilyen fiús fejfájás egyébként. Tudniillik az olyan, hogy nem is igazán fáj, mert csak sajnáltatni akarjuk magunkat. Ezt rendkívül tanult hölgyismerőseimtől tudom. Meg állítólag a fájdalomküszöbünk is alacsonyabb. Az enyém mindenesetre tuti. Nem is igazából fáj, csak zavar. Reggelente már vele ébredek, aztán hűségesen elkísér a munkahelyemre, türelmesen megvárja, míg hazamegyek, aztán kicsit rákapcsol, amikor neki szeretnék állni tanulni. Ezért úgy döntöttem, hogy átváltozom sámánná és öngyógyítok. Első körben vásároltam szódabikarbónát, ami ugyan kevéssé gyógyítja a fejfájást, viszont a gyomorégésre remek és ki tudja, hátha a gyomorról megy a fej. Arról nem beszélve, hogy eme kiállhatatlan főfájáson kívül gyomorégés is kínoz. Komolyan, mintha valami titokzatos XVIII. századi betegség kórképét írnám le.

A beteg főfájásra panaszkodik. Valamint heveny gyomorégésre.  Rendelésre a betegnek felírtam napi kétszeri piócás kezelést, valamint ha rosszabbodik, akkor érvágást. Amennyiben állapota nem javul, akkor rünocérosz szarvát kell porítani, s azt Luca napján megégetett boszorkány hamvaiból készített teával meginni. Az úr minden napján kétszer. Ha a páciens állapota súlyosbodik mégis, akkor az ősi egyiptusi múmiákok gyolcsából kell port készíteni, s abból készíteni főzetet a betegnek. Ettől mindenképpen meggyógyul. Ha mégsem, akkor az ÚrIsten magához szólítja. Az ellen pedig mit tehetnók mi, Isten kertjének szerény művelői.

Magister Aloysius Marvanyosy, kelt az Úr 1745. esztendejében, Várnán.

Viszont a gyomorégésem tényleg elmúlt, a fejfájásom kicsit visszahúzódott. Holnap délelőttre szeretettel várom ismét. Ezzel az egyetlen probléma, hogy nem nagyon tudok tőle dolgozni, meg tanulni. Viszont a tanulás fontos lenne nagyon, mert hétfőn SCJP vizsga és még butus vagyok, mint egy tök, pedig a Mónika só, valamint a Dr. House idejét leszámítva tanultam. Na jó majdnem végig. Igen, bevallom, megnéztem a Mónika sót. Az utóbbi időben ez a remek műsor szociális érzékenységünket fejleszti. Együtt nézzük, mint egy család és roppant sokat nevetünk. A mai különösen erős rész volt. Nem tudom felfogni, hogy már évek óta megy ez a műsor és még mindig vannak felfedezetlen tahóállatok az országban, akik nem ültek már valamelyik roppant esztétikus színes fotelben. Már csak a forgatókönyv és a történetek előzetes kitalálása is remek móka. Bár az utóbbi időben egyre könnyebb. Szét kellene vernem a tévét. Szóval inkább most elkezdek ismét tanulni. Ma még át kell pörgetnem két fejezetet. Mindenki drukkol. Egy-kettő!

Pénteken nagyon nagy sebességgel száguldottam hazafelé már a háromnegyed deles vonattal, hogy egy órakor el tudjunk indulni Pécsre koncertezni. Negyed kettőkor már teljes menetfelszerelésben álltam a vasútállomáson, vártam a többieket a kisbusszal. Aztán megjöttek és nagyon sok kavargás után kb. fél háromkor tudtunk elindulni Tatabányáról. Aztán paráztunk is Karesszal, hogy nem fogunk odaérni a kijelölt fél hatos időpontra. MEg egyébként összefagytunk, mert a busz hátsó részén nincs fűtés. Egyébként nem éreztem magam valami fényesen, mert elhagytuk a kb. 90 ropis lábkapcsolómat, ami azért kellene a fellépéshez. Bár igazság szerint, inkább úgy gondolom, hogy valakinek jobban tetszett, mint nekem és elfelejtett szólni, hogy kölcsönveszi. Aztán odaértünk, kaptunk pöcsétet, aztán beengedték az embereket és villámgyors hangolás, meg ilyenek után zenéltünk. Volt füst, meg hangos gitár, meg minden. Ennyi sivító tinilány, még sosem volt kis kompániánk koncertjén. Karesznak kiabálták is, hogy "Jól nézel ki!" Nekem nem, de azért emiatt nem fogok éjjel sírva felébredni. Meg mondjuk kicsit megalázónak tartottam, hogy a másik fellépő zenekar nevét kiabálták. De valahogy lenyeltem azért. Hazafelé elaludtunk, valahol összehánytunk egy benzinkutat, Ákos pedig átalakult Festéktüsszentő Hapci Benővé. Ezen nagyon kacagtam. A többiek is. Másnap kipakolásztunk, délután voltam kávét inni Panka művésznővel, meg megetetett. Mert éhes voltam. Valami wokos, húsos, zöldséges, üvegtésztás csodát csinált és tényleg fantasztikusan finom volt. Igazi kis konyhatündér. A macska is szerette volna megkóstolni, mert ottlétem percei alatt vagy háromszor próbált meg felmászni mindenhova. Este meg elmentem bálba. Ott volt az egyik mamámon kívül az egész család, a kishugom pedig kifejezetten a legcsinosabb hölgy volt az egész kócerájban. Elvileg éjfél körül mentem volna egy másik bálba, ami körülményeit tekintve szerényebb volt, mint ahol én tartózkodtam, viszont nagyobb ereszd el a hajam volt ott, az tuti. Kb. 9 felé kaptam az első sms-t, hogy 5 rövid, 3 sörnél jár az egységem. Én elég visszafogott voltam, csak olyan 11 felé kezdett elszabadulni a toxikus diszkóvonat, amikor is nekiálltam rövidezni. Aztán tánciztam is roppant sokat, még a mamámmal is. Megértem, hogy a papámat miért tudja elnyomni, vezetni nem igazán lehetett. Amennyiben mégis megpróbáltam, akkor a bútorcipeléshez hasonló érzésem volt. Ennek ellenére mamikám csillógó szemei kárpótoltak minden kellemetlenségért. Már fél öt felé otthon is voltam, a taxisofőr keltett fel. Vasárnap meg hívott M. Ákos. Hogy italakció van az egyik szjupermárketben. Kikocsikáztunk, vettünk viszkit. Ákos majdnem elsírta magát, mert az egy üveg Ballantine's és egy üveg Jim Beam mellé nem tudott még egy díszdobozos Vodkát venni. A nyolcas vonatot céloztuk meg. Tomika délután kelt és nem volt jól. Háromnegyed nyolckor találkoztunk a Hargitánál, vettünk söcit, aztán irány a vonat. Sajnos azonban a vonat 40 percet késett. Szóval kibontottuk a Ballantine's-t. Ennek az lett a vége, hogy Kelenföldig megittuk, egész vonatúton visítottunk, szekáltunk a Pankát, aki ennek nem örült, viszont megtudtam, hogy az univerzum rejtélyei közé tartozik az is, hogy miért van a Földön egyáltalán olyan lány, aki beszél velem, mert olyan kis randa vagyok. Remélem a titokra hamarabb fény derül, mint a loknesszi szörnyre. A vonaton sajnos nem sikerült eladni a csodás Indesit mosógépünket. Pedig olcsó. Ha valakinek kell, szóljatok. Hazafelé még vettünk sört, rendeltünk pizzát. Megnéztük a Róma második évadjának befejező részét, ettünk, ittunk, majd mivel a pizza megterhelte a pockomat, ezért futás vécé. Csodás éjszakám volt, forgolódtam, mintha betettek volna egy betonkeverőbe, valamint nagyon szarul vagyok. Ákos rosszabbul járt, 16:56-kor tudott először egy kevés levest magába erőltetni, amit nem büfcsizett ki. Viszont voltam ma a Medgyesi Tibornál erősítőt próbálni és két hét múlva veszi meg a Mesti. Eztet e.